I.

Unokabátyám, Ambrose Perry viszonylag fiatalon, ötven-egynéhány éves emberként, pirospozsgás ereje teljében hagyott fel az orvoslással. Nagyon sikeres pacientúrája volt Bostonban, és noha szerette a munkáját, sokkal jobban vonzotta egyes elméleteinek megvalósítása, amelyeket – ebben individualista volt – nem osztott meg kollégáival; őszintén szólva hajlamos volt lenézni őket, amiért túlságosan ragaszkodnak a leghagyományosabb módszerekhez, és nem merészkednek önálló kísérletezésekre az Amerikai Orvosok Szövetségének engedélye nélkül. Ambrose kozmopolita volt a szó minden értelmében, mert hosszú ideig tanult Európában – Bécsben, a Sorbonne-on, Heidelbergben –, és rengeteget utazott, de amikor úgy döntött, hogy fényes pályája csúcsán visszavonul, beérte a vermonti ősvadonnal.

Gyakorlatilag remete módjára élt a házában, amelyet sűrű erdő mélyén építtetett, és olyan teljes laboratóriummal szerelt föl, amely csak pénzzel megszerezhető. Ettől fogva senki sem hallott róla, és három éven át egyetlen szó sem esett szakmai tevékenységéről a lapokban, vagy a barátaival és rokonaival folytatott levelezésben. Eléggé meglepett tehát, amikor levelet írt nekem – ez várt rám, amikor megjöttem európai utazásomból –, és ebben arra kért, hogy ha lehet, jöjjek el hozzá és töltsek nála egy kis időt. Sajnálkozva válaszoltam, hogy pillanatnyilag állást kell szereznem, kifejezést adtam örömömnek, amiért hallottam róla, és reménykedésemnek, hogy egy nap eleget tehetek éppoly kedves, mint váratlan meghívásának. Ambrose postafordultával válaszolt, és csinos fizetést ajánlott, ha elfogadom mellette a titkári állást, ami alatt, ebben bizonyos voltam, azt értette, hogy nemcsak a jegyzetelést, de minden házimunkát is nekem kell végeznem.

Talán ugyanúgy ösztökélt a kíváncsiság, mint amennyire vonzott a kilátásba helyezett fizetés, amely nagyvonalú volt; gyorsan igent mondtam, mintha attól félnék, hogy unokabátyám visszavonja bőkezű ajánlatát, és egy hét múlva beállítottam Ambrose elterpeszkedő nagy házába. Pennsylvaniai rusztikus holland stílusban építették, fűrészes oromzatokkal, meredek nyeregtetőkkel, noha csak földszintes épület volt. Kissé nehezen találtam ide, unokabátyám egyértelmű magyarázatai ellenére, mert a ház legalább tíz mérföldre volt a Tyburn nevű legközelebbi falucskától, és annyira távol húzódott a csekély forgalmú úttól, oly keskeny ösvény vezetett hozzá, hogy nagy igyekezetemben, nehogy lekéssem a megbeszélt találkozó idejét, majdnem elmentem mellette.

Éber német juhászkutya őrizte a házat; noha láncra kötötték, egyáltalán nem volt rosszindulatú, mert azt leszámítva, hogy merőn figyelt, meg se morgott, nem is mozdult, amikor fölmentem az ajtóhoz és becsöngettem. Annál inkább megdöbbentett rokonom külseje, mert ösztövér lett és horpadt arcú; eltűnt a jó húsban levő, pirospozsgás ember, akit majdnem négy éve láttam, ez itt paródiája volt hajdani önmagának.

– Isten hozott, Henry! – kiáltotta, amikor meglátott.

– Úgy látom, Gyömbér is elfogadott, mert még csak meg se ugat!

Nevének említésére a kutya odaszökdécselt hozzánk, addig, ameddig hosszú lánca engedte, és a farkát csóválta.

– De gyere már be! A kocsidat később is beállíthatod.

Tettem, amit mondott. A ház belül nagyon férfias volt, szinte aszketikus. Az asztalon vacsora várt, és megtudtam, hogy unokabátyám egyáltalán nem vár tőlem többet a titkári teendőknél, mert szakácsnője és mindenese van, akik a garázs fölött laknak; nekem nem is akar más munkát adni, mint hogy jegyzeteljek, és iktassam kísérleteinek eredményeit. Mert kísérletezett, mint ezt azonnal közölte, bár kísérletei jellegéről nem árult el semmit, és egész vacsora alatt – amelynek során megismerkedtem Edward és Meta Reeddel, a házi és udvari munkák ellátására alkalmazott házaspárral – Ambrose kizárólag engem kérdezgetett, hogy mit csináltam, mit tervezek harmincéves korban, figyelmeztetett, már sokkal kevesebb az időnk, hogy elbliccelhessük a jövőnkre vonatkozó döntéseket –, és alkalmasint érdeklődött a széles körben szétszóródott család más tagjairól, de kizárólag akkor, ha a kérdéseire adott válaszaimban felbukkant a nevük. Úgy éreztem, kizárólag azért kérdezget, hogy eleget tegyen a helyzet követelte jó modornak, minden valódi érdeklődés nélkül, bár egyszer célzott rá, hogy ha az orvostudományt választanám pályámul, esetleg hajlandó lenne segíteni egyetemi diplomámat. Ám ebben egészen bizonyosan nem volt más, mint felületesség, a pillanat diktálta udvariasság, hosszú évek óta első találkozásunk azon része, amelyet minél hamarabb le kell tudni; azonkívül volt a modorában valami, ami fojtott türelmetlenségre utalt a témával szemben, holott maga hozta szóba – türelmetlenség irántam, amiért foglalkozom a kérdéssel, és önmagával szemben, amiért ennyit is engedett a konvencióknak, hogy kérdéseket tegyen fel egy olyan témáról, ami egyáltalán nem érdekelte.

Reedék, férj és feleség, akik mindketten a hatvanas éveikben jártak, tartózkodón hallgattak. Keveset szóltak, nemcsak mert Mrs. Reed felszolgálta a vacsorát, amelyet főzött, hanem mert megszokták, hogy a maguk életét éljék, még ha munkáltatójuk asztalánál ettek is. Mindketten őszültek, mégis jóval fiatalosabbnak tűntek Ambrose-nál, és rajtuk egyáltalán nem látszott az a testi romlás, ami unokabátyámon. Vacsora közben így tehát kizárólag Ambrose és az én társalgásom törte meg a csendet; Reedék nem az alázat, hanem a közöny maszkjában költötték el az ételt, bár kétszer-háromszor észrevettem, amint gyors pillantást villantanak egymásra unokabátyám egy-egy szavánál, de ez volt minden.

Ambrose csupán akkor hozta szóba a szívén fekvő gondolatot, amikor visszavonultunk a dolgozószobájába. Unokabátyám dolgozószobája a laboratórium tőszomszédságában volt, a ház hátuljában; utána következett a konyha és a tágas étkező-nappali együttes; a hálószobák, érdekes módon, a ház első frontján helyezkedtek el. Odabent a kényelmes dolgozószobában Ambrose fölengedett, hangja megtelt az izgalom remegésével.

– Sohasem találnád ki, Henry, milyen irányba fordultak a kutatásaim; amióta abbahagytam a praktizálást! – kezdte. – Csodálom is tulajdon bátorságomat, hogy el merem mondani neked! Nem tenném, ha nem lenne szükségem valakire, aki lejegyezze ezeket a döbbenetes tényeket! De most, hogy a siker útján járok, gondolnom kell az utókorra. Röviden szólva sikeres erőfeszítéseket tettem, hogy visszanyerjem a múltamat, az emberi emlékezet legparányibb réseiből és furataiból, továbbá meg vagyok győződve róla, hogy ugyanezekkel a módszerekkel képes vagyok kiterjeszteni ezt az érzékelési folyamatot az örökletes emlékezetre, és újjá tudom teremteni az emberi öröklés eseményeit! Látom az arcodon, hogy kételkedsz.

– Épp ellenkezőleg, el vagyok hűlve a lehetőségeitől – válaszoltam, nem is olyan hűtlenül az igazsághoz, bár azt elmulasztottam bevallani, hogy ugyanakkor élesen szúrt belém az aggodalom.

– Ah, jó, akkor jó! Néha arra gondolok, hogy az eszközökkel, amelyeket használni vagyok kénytelen a múlt szüntelen szondázásához szükséges lelkiállapot előidézésére, súlyos csalódást okoztam Reedéknek, mert ők minden olyan emberkísérletet mélységesen keresztényietlennek tartanak, ami tiltott terepre hág.

Meg akartam kérdezni, milyen eszközökre céloz, de tudtam, hogy majd elmondja, ha akarja; ha nem akarja, nincs az a kérdés, amellyel kiszedjem belőle a választ. És már mondta is:

– Rájöttem, hogy a drogok és a zene kombinációja, félig kiéhezett testi állapotban előidézi a szükséges lelkiállapotot, lehetségessé teszi a visszakapcsolást, és olyan fokozatúra élez minden képességet, ami felidézi az emlékeket. Én mondom neked, Henry, a legkülönösebb és legérdekesebb eredményekre jutottam; bármily hihetetlennek tűnjék, de visszajutottam a méh memóriájához!

Heves felindulásban beszélt, szeme ragyogott, hangja remegett. Szóval mértéktelenül felkorbácsolták sikerről szőtt álmai. Ez volt az egyik célja, amikor még praktizált; most arra használta jelentős vagyonát, hogy megvalósítsa ezt az elképzelést, és úgy látszik, el is ért valamit. Ennyit hajlandó voltam elismerni fenntartásokkal, mert bár külsejére magyarázatot adtak a kísérletek – a drogok és a koplalás okozhat kiéhezett soványságot –, ő oly gyakran és kitartóan böjtölt, hogy nemcsak a túlsúlyát veszítette el, de oktalanul és betegesen lefogyasztotta magát. Ahogy ültem és hallgattam, akaratlanul meg kellett állapítanom, hogy a fanatizmus minden jellemző vonását mutatja, és tudtam, hogy akármilyen kifogással hozakodnék elő, akkor sem lennék a legcsekélyebb mértékben sem képes befolyásolni, vagy idézhetnék elő akár pillanatnyi pályamódosítást. Ő rászögezte a szemét erre a különös célra, senkitől és semmitől nem tűrve, hogy eltérítsék.

– Hanem majd át kell tenned folyóírásba a gyorsírásos jegyzeteimet, Henry – folytatta kissé higgadtabban. – Mert természetesen jegyzeteltem, időnként önkívületszerű állapotban, mintha egy vezérlő szellem szállt volna meg, ami természetesen képtelenség. Jegyzeteim időben visszanyúlnak születésem elé. Most az ősmemóriát szondázom. Majd meglátod, milyen messzire jutottam, amint lesz időd elolvasni és átírni eddigi jegyzeteimet!

Azzal unokabátyám másra terelte a szót, majd hamarosan kimentette magát, és eltűnt a laboratóriumában.

II.

Teljes két hét kellett hozzá, hogy átnézzem és lemásoljam Ambrose jegyzeteit, amelyek bőségesebbek voltak, mint sejteni engedte, és nyugtalanítóan látomásosak. Már eddig is roppant különc embernek tartottam, de most meggyőződtem róla, hogy erősen aberrált hajlamai is vannak, mert ez, hogy szakadatlanul hajszolta magát egy nagyjából bizonyíthatatlan cél felé, amely még megvalósulása esetén sem kecsegteti semmi haszonnal az emberiséget, ez az én szememben megközelítette az esztelen fanatizmust.

Nem annyira a szüntelen memóriapróbából nyerhető információ érdekelte, inkább az öncélú kísérlet. Engem leginkább az dúlt föl, hogy a kísérlet, amely passzióként kezdődött, tagadhatatlanul kezdett rögeszmévé fajulni, olyannyira, hogy minden más – nem utolsósorban az egészség – háttérbe szorult mögötte.

Ugyanakkor kénytelen voltam elismerni, hogy az anyag, amelyet jegyzetei tartalmaztak, sokszor szerzett hallatlan meglepetéseket. Ahhoz nem fért kétség, hogy unokabátyámnak valamilyen módon sikerült megcsapolnia az emlékezet áramlatát; kétségen fölül kimutatta, hogy mindent, ami egy emberrel történik, regisztrál egy meghatározott agytartomány, és csak a megfelelő hidat kell verni a tárlóhoz, hogy ismét tudatosítsuk az emléket. A drogok és a zene segítségével Ambrose oly messzire visszament a múltba, hogy sorrendbe állított jegyzetei pontos életrajzot képeztek, amelyen semmit sem változtatott a vágyálmok lakkozása, a megszépítő távolság vagy az önimádat mindig is szerepet játszik az egyéniség alkalmazkodásában a hiúságot megsebző csalódásokhoz.

Az út, amelyet unokabátyám eddig megtett, vitathatatlanul lenyűgöző volt. A közvetlen közelmúltból is sok közös ismerőst említett, hamarosan azonban érződni kezdett a húsz év korkülönbség; Ambrose emlékeiben idegenek tűntek föl, és olyan események, amelyekben még közvetve sem vettem részt. Különösen azok a jegyzetek voltak tanulságosak, amelyek unokabátyám ifjúságának és fiatal férfikorának uralkodó eszméit tükrözték, talányos hivatkozásokkal a témákra, amelyek a központi helyet foglalták el a gondolkodásban.

„Heves vita de Lessepsszel az ősforrásról. A csimpánz-kapcsolat túl korai. Őshal?” így írt sorbonne-i napjairól. Majd Bécsben: „Az ember nem lakott mindig a fákon” mondja von Wiedersen. Egyetértek. Valószínűleg úszott. Milyen szerepet játszottak az ember ősei a brontosaurusok korában?” Ehhez fogható és még ennél is részletesebb följegyzések váltakoztak a mindennapok krónikájával, partikkal, szerelmekkel, egy fiatalkori párbajjal, a szülőkkel való nézeteltérésekkel, más ilyesfélékkel, egy emberi élet különböző közhelyeivel. Ez a téma meghökkentő kitartással látszott lekötni unokabátyám érdeklődését: a közelmúlt éveiben természetesen másról sem volt szó, de egész életében elő-előbukkant, attól kezdve, amikor a kilencéves Ambrose arra kérte nagyapánkat, magyarázza el neki a családfát, és azt firtatta, mi van a feljegyzett kezdeteken túl.

Ezek a jegyzetek azt is megmutatták, mennyire kizsarolta magát ezzel a megszállott kísérlettel, mert kézírása észrevehetően olvashatatlanabb azóta, hogy elkezdte emlékeinek krónikáját, azaz, visszafelé haladva a legkorábbi évekbe – és valóban, a sötétség ama helyén, ami az anyaméh. Mert Ambrose végrehajtotta ezt a visszatérést, ha ugyan jegyzetei nem voltak ügyes hamisítványok –, írása úgy látszott leépülni, ahogyan változott az emlékek kora; ami ugyanolyan fantasztikus elképzelés volt, mint unokabátyám ama hite, hogy vissza tud nyúlni az ős– és az örökletes memóriába, felhasználva ősei emlékeit sok nemzedéken át, amelyet feltételezhetően a gének és kromoszómák közvetítettek a leendő Ambrose-nak.

Ám a messzemenő ítélkezést elhalasztottam, amíg rendet raktam jegyzetei között, és nem is hoztam szóba, kivéve, ha segítséget kértem egy-két olvashatatlan szó kibetűzéséhez. Befejeztem és átolvastam, majd vegyes érzelmektől és nem minden kételytől mentesen nyújtottam át unokabátyámnak a lenyűgöző átiratot.

– Meggyőztelek? – kérdezte.

– Amíg a te emlékeidről van szó, addig igen – feleltem.

– Majd meglátod! – ígérte rendíthetetlen magabiztossággal.

Tiltakozni kezdtem a túlságos elszántság ellen, amellyel álmát kergette. A két hét alatt, amely jegyzeteinek lemásolásához kellett, az ész határain túl hajszolta magát. Annyira semmit sem evett, és oly keveset aludt, hogy észrevehetően lefogyott, és még űzöttebb lett, mint megérkezésem napján. Éjjel-nappal hosszú órákra bezárkózott laboratóriumába; ebben a két hétben többször előfordult, hogy hárman ültünk az asztalnál, mert Ambrose nem jött elő onnan. Keze reszketni kezdett, és a szája is enyhén rángatózott, míg szeme annak az embernek a fanatizmusával lángolt, akinek számára egyetlen cél létezik.

A laboratórium tilos terület volt számomra. Bár unokabátyámnak nem volt ellene kifogása, hogy megmutassa a drágán fölszerelt helyiséget, kísérleteihez a legteljesebb magányra volt szüksége. Azt sem volt hajlandó közölni, pontosan mely drogokat használja – bár nekem jó okom volt hinni, hogy köztük van a közönségesen hasisnak ismert Cannabis indicum, vagy vadkender is – az önkínzáshoz, míg eszelősen űzi az álmot, hogy felgöngyölje az ős– és az örökletes memóriát. Ezt a célt űzte nappal és gyakran éjjel, szünet nélkül, úgyhogy mind ritkábban láttam, bár amikor végül átadtam neki az átiratot, amely végigkövette életének útját a visszanyert emlékek között, akkor elég hosszú időt töltött velem; sorra átvettünk minden oldalt, ő apró javításokat, kiegészítéseket hajtott végre, itt-ott kihúzatott bekezdéseket, általában tökéletesítette az átiratot. Persze még le kellett gépelni, de hát azért voltam itt, hogy segítsem kísérleteiben.

Ám amikor végeztem a gépeléssel, már kaptam is unokabátyámtól a következő jegyzetköteget. Ezúttal nem az ő emlékei voltak, korábbra nyúltak vissza az időben, szülők, nagyszülők, még régebbi elődök emlékei, nem oly részletesek, mint Ambrose-é, általánosabb jellegűek, arra mégis alkalmasak, hogy lenyűgöző képet nyújtsanak a családról az Ambrose-ét megelőző időben. Szerepeltek köztük természeti csapások, nagy történelmi események, adatok a Föld ifjúkorából; oly mozzanatokban teremtették újjá az eltűnt időt, amelyre embert én nem is tartottam képesnek. Márpedig itt voltak, vitathatatlanul, lenyűgözőn, feledhetetlenül; ez bizony teljesítmény volt, akárhonnan nézzük. Én ügyes koholmánynak tartottam, ám ezt nem mertem Ambrose szemébe mondani, mert az ő fanatikus hite nem tűrt kételkedést. Ugyanolyan gondosan lemásoltam őket, mint korábbi jegyzeteit. Néhány nap alatt végeztem, és odaadtam neki az új átiratot.

– Nem szükséges kételkedned bennem, Henry – mondta zordon mosollyal. – Látom a szemeden. Mit nyernék egy hamisítvánnyal? Nem vagyok hajlamos az öncsalásra.

– Nem vagyok illetékes ítélkezni, Ambrose. Talán még abban sem, hogy higgyek vagy kételkedjek.

– Most helyesen fogalmaztál – értett egyet velem unokabátyám.

Sürgettem, mondaná meg, mi lesz a következő feladatom, de ő csak annyit mondott, hogy várjak. Használjam ki az időt, fedezzem fel az erdőt, sétáljak a mezőn az út másik oldalán, amíg több munkát nem tud adni nekem. Úgy terveztem, hogy követem a tanácsát, és felderítem a környező erdőt, ám erre sohasem került sor, egyéb események közbejötte miatt.

Ugyanezen az éjszakán más irányban kellett elindulnom, ami kimondott változást jelentett unokabátyám egyre nehezebben olvasható jegyzeteihez képest. Késő éjszaka Reed azzal ébresztett, hogy Ambrose kéret a laboratóriumába.

Azonnal felöltöztem és átmentem. A műtőasztalon elnyúlva találtam. Azt az elnyűtt, szürkésbarna háziköntöst viselte, amit mindig. Félkábulatban volt, de még nem jutott olyan messze, hogy ne ismert volna fel.

– Valami történt a kezemmel – szólt erőlködve. – Süllyedek. Följegyeznéd, ha netán mondanék valamit?

– Mi történt? – kérdeztem.

– Talán átmeneti idegi blokk. Izomgörcs. Nem tudom. Holnapra nem lesz semmi bajom.

– Rendben van – mondtam. – Följegyzek mindent, amit esetleg mondasz.

Noteszt és ceruzát fogtam, leültem, várakoztam. Kísérteties légköre volt a megvilágítatlan laboratóriumnak, ahol egyetlen tompavörös lámpa égett a műtőasztal közelében. Unokabátyám sokkal inkább látszott hullának, mint kábítószeres befolyásoltságú embernek. Ráadásul az egyik sarokban villanyfonográf játszotta Sztravinszkij Tavaszi áldozat-ját, és a halk, disszonáns akkordok hamarosan hatalmukba kerítették a szobát. Unokabátyám tökéletesen mozdulatlanul feküdt, és hosszú ideig egyetlen hangot sem adott: abban a kábult mély álomban hevert, amelyben kísérleteit szokta végrehajtani; ha akartam, se kelthettem volna fel.

Talán egy óra is eltelt, mire megszólalt, de olyan összefüggéstelenül beszélt, hogy elég nehéz volt jegyzetelni.

– Az erdő elsüllyedt a földben – mondta. – A hatalmasok harcolnak, marcangolnak. Fuss, fuss – Majd: – Új fák a régik helyett. Háromméteres lábnyom. Barlangban lakunk, hideg, nyirkos, tűz...

Leírtam mindent, amit mondott, már amennyit értettem elmotyogott szavaiból. Elképesztő módon, mintha az ősgyíkok koráról álmodott volna, mert hatalmas vadállatokat emlegetett, amelyek a földet járták, verekedtek, tépték egymást, úgy taposták le az erdőt, akár a füvet, kergették és fölfalták a barlangokban és föld alatti üregekben tanyázó embereket.

Ám Ambrose unokabátyámnak különösen nagy erőfeszítésébe került oly messzire visszavinnie magát a múltba, és amikor végre magához tért, reszketve utasított, hogy kapcsoljam ki a fonográfot, „degeneratív szövetekről” motyogott, amelyek valamely furcsa kapcsolatban lennének álmaival és emlékeivel, majd közölte, hogy egyelőre pihenünk, mielőtt folytatná kísérleteit.

III.

Ha unokabátyámat meg lehetett volna győzni, hogy érje be a siker elfogadott végső változatával, hogy hagyja abba kísérleteit, és viseljen gondot magára, talán megúszta volna annak következményeit, hogy túlhajszolta magát a halandó ember számára megvont határokon. De nem ezt tette; gúnykacajjal söpörte félre minden javaslatomat, és emlékeztetett, hogy nem én vagyok az orvos, hanem ő. Süket fülekre talált ellenvetésem, hogy az orvosok szokása szerint ő is önmagával törődik legkevésbé. De még én sem láthattam előre, mi fog történni, bár Ambrose homályos célzása a „degeneratív szövetekre” figyelmeztethetett volna az ártalomra, amelyet önmagának okozott a kábítószerek adagolásával, aminek végül áldozatául esett.

Egy hétig pihent.

Aztán folytatta kísérleteit, én pedig ismét a jegyzeteit gépeltem. Csakhogy egyre nehezebb lett olvasni őket; kézírása határozottan romlott, ráadásul azt is nagyon nehéz volt értelmezni, miről szólnak, mert Ambrose ezúttal valóban rendkívül messzire ment vissza. Természetesen továbbra is fönnállt annak erős lehetősége, hogy valamely önhipnózis áldozata lett, azaz egyáltalán nem élte át a följegyzett emlékeket, hanem azoknak a könyveknek a legjellegzetesebb adatait reprodukálta, amelyeket olvasott az ősi fa– és barlanglakók életéről; ám az időről-időre felbukkanó utalások zavarba ejtő élességgel bizonyították, hogy megfigyeléseit nem nyomtatott szövegekből vagy ily szövegek emlékeiből meríti, bár én természetesen nem deríthettem ki, mily forrásokból táplálkozik unokabátyám bizarr krónikája.

Mind ritkábban találkoztam Ambrose-zal, és eme ritka alkalmakkor nem lehetett nem észrevennem, mily aggasztó mértékben adta át magát a drogoknak és a koplalásnak; csont-bőr mivoltához az elkorcsosulás egyes visszataszító jegyei társultak. Evés közben hajlamos volt a nyáladzásra, és étkezési szokásai oly siralmasak lettek, hogy Mrs. Reed nem is egy alkalommal tüntetően távol maradt asztalunktól; bár mivel Ambrose egyre kevésbé szívesen mozdult ki laboratóriumából, leginkább csak hármasban ettünk.

Nem emlékszem pontosan, mikor következett be Ambrose szokásainak e drasztikus változása, de úgy rémlik, éppen két hónapja tartózkodhattam a házban. Most, hogy visszagondolok, Gyömbér, unokabátyám kutyája mintha jelezte volna az eseményeket, mert kezdett rendkívül idegesen viselkedni. Az addig feltűnően nyugodt kutya gyakran csaholt éjszakánként, míg nappal nyüszített és nyugtalanul futkosott az udvaron és a ház mellett. – Az a kutya – jegyezte meg Mrs. Reed – érez valamit, ami nem tetszik neki.

Ezzel talán épp az igazságot mondta ki, de én nem nagyon figyeltem rá.

Körülbelül ebben az időben határozott úgy unokabátyám, hogy ezentúl nem jön ki a laboratóriumból, és engem arra utasított, hogy ételét hagyjam egy tálcán az ajtó előtt. Én vitatkoztam vele, de ő nem akart ajtót nyitni, nem akart kijönni, és nagyon gyakran otthagyta az ételt az ajtó előtt, csak később vette be, így Mrs. Reed nem is főzött többé meleget, mert úgyis elhűlt, mire Ambrose elvitte. Érdekes, egyikünk sem látta, mikor vette be az ajtó elől; a tálca ott lehetett egy óráig, két óráig, sőt háromig – aztán hirtelen eltűnt, és már csak üresen került elő ismét.

Unokabátyám evési szokásai ugyancsak megváltoztak; azelőtt rengeteg kávét ivott, most undorral utasította el, oly sokszor nem nyúlva csészéjéhez, hogy Mrs. Reed végül nem is bajlódott azzal, hogy kávét szervírozzon neki. Egyre jobban látszott vonzódni az egyszerűbb étkekhez – húshoz, burgonyához, zöldségekhez, kenyérhez –, mellőzve a salátákat és vagdalékokat. Néha jegyzetek érkeztek az üres tálcán, bár egyre ritkábban és csökkenő mennyiségben, és még ezeket sem tudtam átírni, mert Ambrose kézírásában, akárcsak jegyzetei tartalmában ugyanaz a nyugtalanító hanyatlás volt tapasztalható. Mintha nehezére esett volna tisztességesen tartani a ceruzát, ákombákom betűkkel firkálta tele az egész oldalt, mindennemű rend nélkül, bár ez nem egészen szokatlan jelenség egy súlyos kábítószeresnél.

Még kezdetlegesebb volt a laboratóriumból áradó muzsika. Ambrose népzenei – polinéz, ó-indiai és más ehhez hasonló – lemezeket hozatott, és most kizárólag ezeket játszotta. Valóban kísérteties hangzásúak voltak, különösen idegeket próbálónak bizonyult örökös ismétlődésük, bármily érdekesnek tűnhettek első hallásra. Monoton csökönyösséggel szóltak éjjel-nappal egy teljes héten át, amikor is a fonográf a lejáratra vagy az elhasználódásra utaló összes hangok hallatása után hirtelen leállt, és nem indult be többé.

Körülbelül ekkor szűntek meg a jegyzetek, ám ezzel egy időben két új fejlemény volt megfigyelhető. Gyömbér kutya szabályos időközökben eszeveszett csaholásba tört ki éjszakánként, mintha betörő ólálkodna a birtokon. Egyszer-kétszer fölkeltem, és egy alkalommal mintha láttam volna eliszkolni a fák között valami rút nagy állatot, de nem mentem vele semmire; mire kiértem, eltűnt, és bármily vadregényes is Vermontnak ez a része, errefelé nem élnek medvék, a szarvas a legnagyobb és legveszélyesebb erdőlakó. A másik fejlemény nyugtalanítóbb volt. Elsőnek Mrs. Reed vette észre, és engem is figyelmeztetett: penetráns és rendkívül orrfacsaró szag, félreismerhetetlen állatbűz kezdett szivárogni a laboratóriumból. Persze lehetséges, hogy unokabátyám a laboratórium erődre nyíló hátsó ajtaján behozott egy állatot, ám én tudtam, hogy nincs állat, mely ily erősen szaglana. Ambrose-t hiába próbáltuk kérdezni az ajtó felénk eső oldaláról, mert ő kategorikusan megtagadott minden választ, még az sem tántorította el, amikor Reedék azzal fenyegetőztek, hogy elmennek, mert nem tudnak tovább dolgozni ilyen bűzben. Három nap után valóban el is utaztak minden holmijukkal egyetemben, itthagyva engem, hogy egyedül gondoskodjam Ambrose-ról és kutyájáról.

A sokk ettől fogva összekuszálja az események pontos menetét. Azt tudom, hogy elhatároztam, mindenképpen megpróbálok kapcsolatba lépni unokabátyámmal, bár ő semmiféle könyörgésemre nem válaszolt. Amennyire tudtam, könnyítettem terhemen, akkor reggel eloldottam a kutyát, hogy szabadon futkoshasson. Nem próbáltam átvállalni Reedék számos feladatát, csak járkáltam fel-alá a laboratórium ajtaja előtt. Azzal rég fölhagytam, hogy kívülről próbáljak beleselkedni, mert magasan fönt az eresz alatt nyíltak a téglalap alakú ablakok, amelyeket az ajtó egyetlen ablakához hasonlóan letakartak, nehogy valaki megláthassa az odabent folyó kísérleteket.

Kedveskedésem és könyörgésem falra hányt borsónak bizonyult. Ám mivel enni csak kell, ha megtagadom az ételt, Ambrose előbb-utóbb kénytelen lesz előjönni. Így tehát egy teljes napon át nem tettem ételt az ajtó elé, csak ültem, komoran várva megjelenésére, noha émelygett a gyomrom az állati bűztől, amely kiszivárgott a laboratórium ajtaja alatt, és elárasztotta az egész házat. Ám Ambrose nem jött. Elszántan strázsáltam tovább az ajtót, igyekezve, hogy ne aludjak el, ami nem is volt nehéz, mert az éjszaka csöndjében fölöttébb nyugtalanító neszek hallatszottak a laboratóriumból: esetlen csoszogás, holmi nagydarab lény mászkálására emlékeztető, torokhangú nyávogással vegyülve, mintha valamely néma állat próbálna beszélni. Többször kiáltottam, és gyakran megnyitottam az ajtót, ám az ellenállt erőfeszítéseimnek, mert nemcsak bezárták, de valami nehéz tárggyal még el is torlaszolták.

Úgy döntöttem tehát, hogy ha unokabátyámat a szokott étel megtagadása sem csalja elő, akkor reggel a laboratórium hátsó ajtajával teszek próbát, és akármilyen eszközzel is, de fel fogom feszíteni. Most már fölöttébb ideges lettem, mert ez a csökönyös némaság egyáltalán nem volt jellemző Ambrose-ra.

Épp hogy ezt elhatároztam, amikor a kutya lázas izgalmára lettem figyelmes. Most, hogy nem fékezte a lánc, végigcikázott a ház egyik oldala mellett, elrohant az erdőbe, és a következő percben már hallottam is a támadással járó dühös acsarkodást és morgást.

Unokabátyámat pillanatra feledve ugrottam a legközelebbi ajtóhoz, menet közben kaptam föl az elemlámpámat, és már rontottam is az ajtón át az erdő felé, amikor földbe gyökerezett a lábam. Megkerültem a sarkot, és láttam, hogy a laboratórium ajtaja nyitva áll.

Azonnal megfordultam, és futottam a laboratóriumba.

Odabent sötét volt. Unokabátyám nevét kiáltottam. Semmi válasz. Az elemlámpa fényénél megkerestem a kapcsolót, és világosságot gyújtottam.

Mélységesen megrendítő látvány tárult a szemem elé. Amikor utoljára jártam itt, a helyiség finnyásan tiszta és rendes volt, most viszont megbotránkoztató állapotban leledzett. Nemcsak hogy felborogatták és összetörték a műszereket, de a padlót és az eszközöket ellepte a félig megrothadt étel. Voltak felismerhető maradványai a főtt ételnek, viszont megdöbbentő mennyiségben képviseltette magát a nyers koszt, félig elfogyasztott nyulak, mókusok, bűzös borzok, mormoták és madarak. És az egész laboratóriumot valamilyen ismeretlen állat undorítóan gyomorkavaró bűze itatta át. A szétszórt műszerek civilizációra utaltak, ám a szag és a látvány emberalatti életről tanúskodott.

Ambrose unokabátyámnak pedig semmi nyoma.

Eszembe jutott a nagy állat, melyet mintha láttam volna az erdőben, és az volt az első gondolatom, hogy a lény valahogyan betört a laboratóriumba, magával hurcolta Ambrose-t, a kutya pedig az ő üldözésére indult. E gondolattal rohantam ki a fák közé, ahol még mindig nem ültek el torokhangú állati hangjai a gyilkos küzdelemnek. Akkor szűntek meg, amikor futva odaértem. Gyömbér zihálva elhátrált, lámpám fényében kirajzolódott a préda.

Nem tudom, miként bírtam visszatérni a házba, értesíteni a hatóságokat, akár öt percig összefüggően gondolkozni ennyire hatalmas megrendülés közepette. Egyetlen kataklizmikus pillanat alatt értettem meg mindent, ami történt – már tudtam, miért csaholt a kutya oly dühödten az éjszakában, mikor a „lény” táplálkozni indult, megértettem, mi árasztotta ama szörnyű állatbűzt, és tudtam, hogy ami unokabátyámmal történt, az elkerülhetetlen volt.

Mert a lény, amely Gyömbér véres pofája alatt hevert, félemberi torzképe volt az embernek, őslénytani pokoli paródia, iszonytatóan eltorzult arcú és testű, amely mindent elsöprő büdösséget árasztott – ámde unokabátyám szürkésbarna háziköntösének rongyai fedték, és csuklóján még mindig viselte az ő karóráját.

Amikor visszaküldte emlékezetét a történelem előttre, a törzsfejlődés múltjába, Ambrose a természet valamely ismeretlen őstörvénye folytán foglyul esett az evolúcióban, és teste visszahátrált a föld ember előtti korába. Éjszakánként az erdőbe járt vadászni, őrületbe kergetve a már amúgy is nyugtalan kutyát, és az én kezem által lelte szörnyű halálát – mert én oldoztam el Gyömbért a láncról, így téve lehetővé, hogy Ambrose-t tulajdon kutyája agyarainak képében érje utol a halál!

Sóvágó Katalin fordítása