Ha olvassuk a mostanában megjelenő amatőr verseket (meg a tengernyi kérészéletű rímecskét a napilapokban és kisebb professzionális magazinokban), azon fogunk a legtöbbet tanakodni, ugyan miért választották ezek a szerzők a metrikus formát mondanivalójuk kifejezéséhez. Átfutjuk e többé-kevésbé ritmusos sorokat, és bennük a számtalan kijelentést, véleményt, figyelmeztetést, melyek mind-mind alig néhány, meglehetősen ismerős témáról szólnak; mind a próza szó szerinti elbeszélő hangján szólal meg, mind valamely konvencionális nézőpontot szajkóz, amelyeket az idézetgyűjteményes ismétlés már népszerűvé tett. Lehet, hogy van, lehet, hogy nincs elfogadható oka annak, hogy a szerző mondani akar valamit. De van-e vajon érvényes oka annak, hogy elveti a rímtelen, folyamatos prózát, mikor csak tényeket akar bejelenteni, hiedelmeket vagy preferenciákat megmutatni, erkölcsi vagy praktikus tanácsot adni?

Ezek a cselekedetek (bármi is számos régimódi versfaragó – helyi hírességek – bevett gyakorlata) lényegileg a tudomány, a történelem, a közigazgatás, a filozófia körébe tartoznak, alapjuk a logikus érvelés és a szabatos meghatározás. Természetükből kifolyólag a pontos kifejezéshez megfelelő formákban követelnek helyet magunknak, nem pedig olyan formákban, amelyek megfelelőbbek a katartikus érzelmekhez és az ötletes szimbolizmushoz. Akkor hát miért ragaszkodik olyan sok állításokkal, doktrínákkal, prédikációkkal házaló ahhoz, hogy a rím és ritmus rajta oly rosszul álló köpenyébe bújjon – oly ruhába, amely a költőnek készült?

Igen üdvös lenne, ha az ilyen ambiciózus rímelők egy pillanatra elgondolkodnának azon, hogy a sok-sok minden közül, amit épp mondani akarnak, vajon mit is lenne célszerű versben mondani. A korokon átívelő tapasztalat megmutatta nekünk, hogy a verses forma emelkedett ritmusai és egységes mintázatai elsősorban a költészetnek nyújtanak megfelelő közeget – amelynek lényege, hogy erős érzelmeket állít elénk, élesen, egyszerűen, és főleg nem intellektuálisan ábrázolva őket közvetett, figuratív, képi eszközökkel. Ezért hát nem éppen bölcs dolog ezeket a ritmusokat és mintázatokat alkalmazni, mikor nem akarunk mást, mint kijelenteni, állítani vagy prédikálni.

Akkor van itt az ideje a vers használatának, mikor egy hangulat vagy érzés olyan erőssé és áthatóvá válik, hogy különböző konkrétan megjelenő képeket, párhuzamokat, szimbólumokat idéz fel lelkünkben, s arra ösztökél, hogy a világba kiáltsuk vagy jegyezzük fel az örökkévalóságnak épp ezen élénk képek és szimbólumok segítségével, Ha a fehér bárányfelhők látványa nyomán vágy ébred bennünk, hegy tanulságokat vonjunk le tünékenységükből, illuzórikus látvány-világukból, a legjobb, ha meg sem szólalunk, vagy egy prédikációt írunk (tegyük lehetőleg az előbbit). Ha azonban a felhők hajókra, hattyúkra, gyapjas nyájakra vagy légies kastélyokra emlékeztetnek, akkor már megfontolhatjuk, elég erős-e az érzés, a különleges képek elég frissek és eredetiek-e ahhoz. hogy igazolják, miért törünk ki dalban.

A költészet, ami rendes esetben a vers tartalma, sosem határoz meg, sosem elemez, sosem jelent ki semmit; nem buzdít semmire és nem is bizonyít semmit. Csupán ábrázol, kiemel, szimbolizál, megvilágít, vagy más módon kifejez valamely hangulatot vagy fontosnak érzett tárgyat. Amikor tehát verset próbálunk írni, nem szabad közvetlen, szó szerinti módon állításokat tennünk és érvelnünk, hanem mondanivalónkat finoman elhelyezett párhuzamok, a tekintet elől el-elsiklóan szimbolikus képek és általában véve valamilyenfajta konkrét asszociációra alkalmas képvilág révén kell eljuttatnunk az olvasóhoz.

A közelmúltban megjelent példaként említhetnénk a következő alkotást az olyan didaktikus amatőr írásra, amely nyilvánvalóan sokkal megfelelőbb kifejezést is találhatott volna, mint a rímelő forma.

A pletyka néha jót teszen,

Máskor csak kéne jót tegyen.

Durva szóval hát ha szól,

ítéld meg akkor is jól.

Micsoda különbség van e között, meg az ugyanebben a magazinban megjelent, alább idézett négysornyi valódi költészet között: ez utóbbi valóban olyanfajta érzelmi túláradás, amely a verses formához méltó.

Albert Chapin: Anyámnak

Láttam szerető szemed – bár szemem csukva volt;

Hallottam hangod – bár halál dermesztette;

Éreztem lágy kezed, s míg elaludtam ott,

Jött édes suttogás – nyári szél lehelete.

A könnyű költészet kérdése, amely – bizonyos tekintetben – első ránézésre ellentmondásban áll az itt kifejtett elvekkel, egészen más lapra tartozik, és olyan probléma, amely méltó lenne rá, hogy e hasábokon tárgyaltasson. Azonban addig is tanácsos jól megfontolni szándékunkat, ha rímfaragásba kezdünk: tegyük fel magunknak a kérdést, alkalmas-e tárgyunk ily kezelésre, és nem tenne-e megfelelőbb prózában találni alakjához és természetéhez illő eszközt.

Nagy Gergely fordítása