Dodge City, Kansas

November 3., 1877.

Mr. William L. Gordon,

Antioch, Texas

Kedves Bill!

Azért írok neked, mert úgy érzem, nem sok időm van már hátra ezen a világon. Bizonyára meglepődsz ezen, hisz jó egészségnek örvendtem, amikor elhagytam a csordát, és valójában most sem vagyok beteg, de mégis, tudom, hogy már halott ember vagyok.

Mielőtt elmondom, hogy miért gondolom így, elmondom a többi mondanivalómat, vagyis, hogy rendben megérkeztünk Dodge Citybe a nyájjal, amely háromezer-négyszáz jószágot számlált, és a menetvezető, John Elston húsz dollárt kapott koponyánként Mr. R. J. Blane-től, de Joe Richardsot – az egyik fiút – megölte egy bika a canadiani átkelőnél. A nővére, Mrs. Dick Westfall Seguin mellett él, jó lenne, ha odalovagolnál, és elmondanád neki, hogy mi történt a testvérével. John Elston elküldi neki a nyergét és a kantárát, meg a fegyverét és a pénzét.

Most pedig, Bill, elmondom, miért gondolom, hogy hamarosan eltávozom. Emlékszel a múlt augusztusra, hogy épp azelőtt, mielőtt elindultam a nyájjal Kansas felé, holtan találták meg az öreg Joelt, aki korábban Henry ezredes rabszolgája volt, s vele az asszonyát – akik a Zavalla Creek melletti sűrű tölgyesben éltek. Tudod, az asszonyát Jezebelnek hívták, és a népek azt tartották róla, hogy boszorkány. Élénksárga bőrű nő volt, sokkal fiatalabb, mint Joel. Jövendőt mondott, és még a fehérek közül is többen féltek tőle. Jómagam nem sokat törődtem ezekkel a mesékkel.

Nos, amikor bekerítettük a marhákat a tereléshez, napnyugta felé Zavalla Creek közelében találtam magamat, a lovam fáradt, én éhes voltam, így hát úgy döntöttem, hogy megállok Joelnél, és főzetek valamit az asszonyával vacsorára. Tehát fellovagoltam a kunyhójához, amely a tölgyes közepén volt. Joel éppen fát vágott a marhahúshoz, amelyet Jezebel párolt a lobogó tűz felett. Emlékszem, hogy a nő egy vörös-zöld kockás ruhát viselt. Nem hiszem, hogy valaha is elfelejtem ezt. Mondták, hogy szálljak le a lóról, amit meg is tettem, és leültem, és ettem egy kiadós vacsorát, aztán Joel előhozott egy palack tequilát, majd ittunk egyet, végül azt mondtam neki, meg tudom verni kockázásban.

Megkérdezte, van-e kockám, és mondtam, hogy nincs, de ő azt mondta, hogy neki van kockája, és játszhatunk ötcentes alapon. Szóval elkezdtünk kockázni és tequilát inni, és én igencsak felöntöttem a garatra, és már mehetnékem is volt, de Joel elnyerte az összes pénzemet, amely körülbelül öt dollár volt, meg még hetvenöt cent. Ettől méregbe gurultam, és mondtam neki, hogy iszom még egyet, aztán lóra ülök, és elmegyek. Mondta nekem, hogy kiürült az üveg, mire én, hogy szerezzen még. Azt mondta, nincsen több, erre én még ingerültebb lettem, és átkozódni kezdtem, és szidalmazni őt, mivel már eléggé részeg voltam. Jezebel odajött a kunyhó ajtajához, és megpróbált rávenni, hogy lovagoljak tovább, de én azt mondtam neki, hogy szabad vagyok, fehér és huszonegy éves, és hogy vigyázzon, mert nem vagyok kíváncsi lepcses szájú, mesztic szukákra. Aztán Joel is ideges lett, és azt mondta, hogy van ugyan még tequilája a kunyhóban, de akkor se adna nekem inni, ha szomjhalál fenyegetne. Erre azt mondtam:

– A pokolba veled! Leitatsz és kicsalod a pénzemet cinkelt kockákkal, és még sértegetsz is?! Láttam már niggereket lógni ennél kevesebbért is!

Mire ő:

– A marhámat eszed és az italomat iszod, aztán meg azt mondod, hogy cinkelt kockával játszom? Ezt egyetlen fehér ember sem teheti meg. Érek én is annyit, mint te!

Amire én így szóltam:

– A pokolba a fekete lelkeddel, a saját otthonodban rúglak szét!

Erre ő:

– Nem fogsz te megrúgni senkit, fehér ember. – Aztán megragadta a kést, amellyel az imént még a marhát vágta, és rám rontott. Előhúztam a pisztolyomat, és kétszer hasba lőttem. Elesett, én meg újra belelőttem – ezúttal a fejébe.

Azután Jezebel jött elő futva, sikoltozva és átkozódva egy régi elöltöltős muskétával. Rám fogta, és meghúzta a ravaszt, de a csappantyú felrobbant anélkül, hogy kilőtte volna a lövedéket, mire én rákiáltottam, hogy menjen vissza, különben megölöm. Ám ő rám rohant, és a muskétát úgy lóbálta, mint valami dorongot. Félreugrottam – így az ütése csak súrolt letépve a bőrt a halántékomról –, majd nekinyomtam a pisztolyt a mellének, és megrántottam a ravaszt. A lövés néhány lábnyira hátralökte, megtántorodott, majd kezeivel a mellén lerogyott a földre, ahonnan vér csordult elő az ujjai közül. Odamentem hozzá, megálltam, és lenéztem rá a pisztollyal a kezemben; átkoztam és káromoltam őt, ő pedig felnézett, és ezeket mondta:

– Megölted Joelt, és megöltél engem, de Istenemre mondom, nem fogsz tovább élni, hogy kérkedj evvel. Megátkozlak a nagy kígyó és a fekete mocsár meg a fehér kakas nevében. Mire ez a nap újra elgördül, te már az ördög teheneit fogod billogozni a pokolban. Meglásd, eljövök érted, amikor elérkezik az idő.

Aztán vér buggyant elő a szájából, hátrazuhant, és én tudtam, hogy halott. Ekkor megrémültem, kijózanodtam azonnal, lóra ültem, és elvágtattam. Senki sem látott, és a következő nap azt mondtam a fiúknak, hogy a sebet a halántékomon egy faág okozta, amelynek a lovam nekivitt. Senki se tudta, hogy én öltem meg őket, és nem mondanám el neked se, csakhogy tudom, hogy már nincs sok hátra az életemből.

Az átok azóta is követ, semmi értelme menekülnöm előle. Végig – az ösvényen felfelé – éreztem, hogy valami követ. Mielőtt elértünk Red Riverbe, az egyik reggel csörgőkígyót találtam a csizmámban összetekeredve, és attól fogva állandóan csizmában aludtam. Aztán amikor átkeltünk a Canadianen, amely akkor enyhén felduzzadt volt, és ezért óvatosan lovagoltam benne, a csorda minden ok nélkül elkezdett kavarogni, én pedig köztük ragadtam. A lovam megfulladt, és én is megfulladtam volna, hacsak Steve Kirby el nem kap a lasszójával, és ki nem húz az ostoba barmok közül. Aztán az egyik éjjel, az egyik segéd épp a bölényölő puskáját tisztította, amikor az elsült a kezében, és lyukat lőtt a kalapomba. Ekkorra már a fiúk ugratni kezdtek, hogy balszerencsét hozok rájuk.

Ám miután átértünk a Canadianen, a marhák pánikba estek, és elkezdtek menekülni a lehető legtisztább és legcsöndesebb éjszakán, amelyet életemben láttam. Nightherden lovagoltam, és se nem láttam, se nem hallottam semmit, ami mindezt okozhatta, de az egyik fiú a megállás előtt említette, hogy hallott valami mély, jajgató hangot a nyárfaligetben, és furcsa kék fényt látott pislákolni ugyanott. Mindenesetre a fiatal ökrök oly hirtelen és váratlanul szakadtak el, hogy kis híján letepertek, és minden erőmmel vágtatnom kellett. Ökrök bukkantak fel mögöttem és mindkét oldalamon, és ha nem a Dél-Texasban valaha felnevelt leggyorsabb lovat ültem volna meg, akkor péppé tapostak volna.

Nos, végül kihúztam a szélükre, és az egész következő napot azzal töltöttük, hogy bekerítettük és kihoztuk őket a szántásból. Ekkor halt meg Joe Richard. Kint voltunk a szántásban csoportnyi fiatal ökröt vezetve, és egyszercsak – minden látható ok nélkül – a lovam fájdalmasan felnyerített, hátrálni kezdett, majd velem együtt hátraesett. Épp időben ugrottam le, hogy megmentsem magam az összepréselődéstől, amikor mély bőgő hangot adva egy nagy, mohás szarv indult meg felém.

A közelben nem volt fa, amely bokornál nagyobb lett volna, így hát megpróbáltam kihúzni a pisztolyomat, de a kakasa valahogy beleakadt az övembe, és nem tudtam kiszabadítani. Az a vad, fiatal ökör nem volt több, mint tízugrásnyira tőlem, amikor Joe Richards meglasszózta, és a lova – egy almásderes – hirtelen lefelé, majd oldalra rándult. Ahogy elesett, Joe megpróbált elhengeredni onnan, de a sarkantyúja beakadt a hátsó nyereghevederbe, és a következő pillanatban a fiatal ökör mindkét szarvát átdöfte rajta. Borzasztó látvány volt.

Ekkorra már sikerült előhúznom a pisztolyt és lelőnöm az ökröt, de Joe már halott volt. Borzalmas módon szét volt szakadva. Eltemettük, ahol elesett, és felállítottunk egy fakeresztet, majd John Elston belevéste a nevet és a dátumot a vadászkésével.

A fiúk ezután már nem ugrattak többé azzal, hogy balszerencsehozó vagyok. Nem sokat szóltak hozzám, és én is magamba zárkóztam, bár az Úr tudja – ahogyan én látom ezt –, nem vagyok hibáztatható.

Nos, végül eljutottunk Dodge Citybe, és eladtuk a fiatal marhákat. De elmúlt éjjel arról álmodtam, hogy Jezebelt látom, olyan tisztán, ahogy a pisztolyt látom most a derekamon. Úgy mosolygott, mint az ördög maga, és mondott valamit, amit nem tudtam megérteni, de rám mutatott, és azt hiszem, tudom, hogy mit jelent ez.

Bill, soha többet nem látsz engem. Halott ember vagyok. Nem tudom, hogyan fogok eltávozni, de úgy érzem, nem fogom megérni a következő napkeltét. Tehát azért írom neked ezt a levelet, hogy tudassam veled ezt a dolgot, és bár tudom, hogy néha őrült voltam, úgy hiszem, a férfinak valamiképp vakon kell haladnia, s nincsen kivilágított ösvény, amelyet követhetne.

Egyébként bármi is végezzen is majd velem, úgy fog rám találni, hogy talpon vagyok, revolverrel a kezemben. Soha sem adtam meg magam semmi élőnek, és én nem fogom a holtnak sem. Harcolni fogok, bármi legyen is; a pisztolytáskám végét lekötözve tartom, és minden nap tisztítom meg olajozom is a pisztolyomat. És Bill, néha úgy érzem, megőrülök, de emlékezem: sokat gondolok és álmodok Jezebelről; merthogy én egy régi ingedet használom tisztítórongynak; tudod, azt a fekete-fehér-kockás inget, amelyet Saint Antonióban kaptál múlt Karácsonykor, de néha, amikor a pisztolyomat tisztítom azokkal a rongyokkal, azok már nem fekete-fehérnek látszódnak. Piros-zöldre váltanak, pontosan olyan színűre, mint amilyet Jezebel viselt, amikor megöltem őt.

Testvéred,

Jim.

JOHN ELSTON VALLOMÁSA,

NOVEMBER 4., 1877.

Nevem John Elston. Én vagyok a Mr. J. J. Connolly ranch főembere Gonsales megyében, Texasban. Én voltam a főnöke a csordának, amellyel Jim Gordon foglalkoztatva volt. Megosztottam vele a hotelszobámat. November harmadika reggelén kedvetlennek tűnt, és nem sokat beszélt. Nem jött el velem szórakozni, és azt mondta, hogy egy levelet fog írni. Nem láttam őt újra addig az éjjelig. Bejöttem a szobába valamiért, ő pedig 45-ös coltját tisztította. Nevettem, és viccesen megkérdeztem tőle, hogy vajon Bat Mastersontól fél-e, mire ő ezt mondta:

– John, amitől én félek, az nem ember, de le fogom lőni, ha képes vagyok rá.

Én nevettem, és megkérdeztem, hogy mitől fél, mire ő azt válaszolta:

– Egy mesztic nőtől, aki négy hónapja halott.

Azt gondoltam, hogy részeg, és kimentem. Nem tudom, mikor volt ez, de sötétedés után.

Nem láttam életben többet. Éjfél körül a Big Chief szalon mellett mentem el, és hallottam egy lövést, amelyre sok ember berohant a szalonba. Hallottam, hogy valaki azt mondja, egy férfit lelőttek. Bementem a többiekkel, és hátramentem a hátsó szobába. Vérrel volt borítva, de az alkatából és ruháiról felismertem, hogy ő Jim Gordon. Halott volt. Nem láttam a lövést, és semmit sem tudok, azon túl, amit már elmondtam.

MIKE O’DONNELL VALLOMÁSA

A nevem Michael O’Donnell. Én vagyok a csapos a Big Chief szalonban az éjszakai műszakban. Pár perccel éjfél előtt észrevettem egy cowboyt Sam Grimeshez beszélni a szalonon kívül. Úgy tűnt, hogy vitatkoznak. Kis idő múlva a cowboy bejött, és ivott egy whiskyt a bárnál. Feltűnt nekem, mert pisztolyt viselt, míg a többiek elrejtették szem elől, és mert olyan ziláltnak és sápadtnak látszott. Úgy nézett ki, mint aki részeg, ámbár nem hiszem, hogy az volt. Soha sem láttam még olyan embert, aki úgy nézett volna ki, mint ő.

Nem túl nagy figyelmet fordítottam rá ezután, mert el voltam foglalva a bárpult körüli teendőkkel. Azt hiszem, bemehetett a hátsó szobába. Éjfél körül hallottam egy lövést a hátsó szobából, majd Tom Allison rohant ki tudatva, hogy egy férfit lelőttek. Én voltam az első, aki odaért hozzá. Félig az ajtóban feküdt, félig a sikátorban. Láttam, hogy fegyverövet visel, egy mexikói, faragott piszolytáskát, és arra gondoltam, hogy ugyanaz az ember, akit korábban észrevettem. A jobb keze gyakorlatilag le volt szakadva, és csupán halomnyi véres cafat volt. A feje szétrobbant, úgy,

ahogyan én azt még sose láttam fegyvertől. Már halott volt, mikor odaértem, és véleményem szerint hirtelen ölték meg. Amíg körbeálltuk, egy férfi, akiről tudtam, hogy ő John Elston, keresztülverekedte magát a tömegen, és azt mondta:

– Istenem, ez Jim Gordon.

GRIMES MEGBÍZOTT VALLOMÁSA

A nevem Sam Grimes. Én vagyok a kansasi Ford megye helyettes seriffje. Az elhunyttal, Jim Gordonnal a Big Chief szalon előtt találkoztam körülbelül húsz perccel tizenkettő előtt, november harmadikán. Láttam, a pisztolya fel van övezve, így hát megállítottam, és megkérdeztem, hogy miért viseli a pisztolyát – ha nem tudná, ez törvényellenes. Azt mondta, hogy önvédelemből viseli. Azt mondtam neki, hogy ha veszélyben van, akkor az én feladatom, hogy védelmezzem őt, és jobb, hogyha visszaviszi a fegyverét a hotelba, és ott hagyja egészen addig, amíg készen nem áll, hogy elhagyja a várost, mert láttam a ruháján, hogy texasi cowboy. Nevetett, és azt mondta:

– Seriff, még Wyatt Earp sem tud megvédeni a végzetemtől.

Ezzel bement a szalonba.

Látszott rajta, hogy beteg, és hogy nincs eszénél, így hát nem tartóztattam le. Gondoltam, hogy talán iszik egyet, majd aztán elmegy, és a hotelben hagyja a fegyverét, ahogy kértem. Figyelemmel kísértem, hogy lássam, nem köt-e bele senkibe a szalonban, de nem nézett ki senkit, ivott egyet a bárnál, és bement a hátsó szobába. Pár perccel később egy férfi futott ki azt kiáltozva, hogy valakit megöltek. Egyenesen a hátsó szobába mentem, és úgy értem oda, hogy Mike O’Donnell éppen a fölé az ember fölé hajolt, akiről tudtam, hogy az, akit én megszólítottam az utcán. A kezében

lévő pisztoly felrobbant, és az ölte meg. Nem tudom, hogy kire lőtt, ha egyáltalán lőtt valakire. Nem találtam senkit a sikátorban, és senkit sem találtam, aki látta volna a halálát, kivéve Tom Allisont. Megtaláltam a pisztoly darabjait a csővel együtt, amelyet a halottkémnek adtam.

TOM ALLISON VALLOMÁSA

Nevem Thomas Allison. Kocsihajtó vagyok a McFarlane and Company alkalmazásában. November harmadika éjjelén a Big Chief szalonban voltam. Nem láttam az elhunytat bejönni. Sokan voltak a szalonban. Már korábban is ittam néhányat, de nem voltam részeg. Láttam "Grizzly" Gullinst, egy bölényvadászt, a szalon bejáratához közelíteni. Volt már némi összetűzésem vele, és tudtam, hogy veszélyes ember. Részeg volt, és én nem akartam balhét. Úgy döntöttem, hogy hátul megyek ki.

Átmentem a hátsó szobán, és megláttam egy férfit egy asztalnál ülni. A fejét a kezeibe temette. Nem figyeltem rá, hanem tovább mentem a hátsó ajtóhoz, amely belülről el volt torlaszolva. Felemeltem a lécet, és kinyitottam az ajtót, majd kiléptem.

Megláttam egy nőt magam előtt. A fény gyönge volt, amely a nyitott ajtón keresztül szökött ki a sikátorba, de elég tisztán láttam, hogy néger.

Nem tudom, hogyan volt öltözve. Nem volt tiszta fekete, hanem világosbarna vagy sárga. Ezt a halvány fényben is biztosan kivettem. Annyira meglepődtem, hogy hirtelen megálltam, mire ő megszólított. Ezeket mondta:

– Mondd meg Jim Gordonnak, hogy eljöttem érte!

Mire én:

– Ki az ördög vagy te, és ki az a Jim Gordon?

Mire ő:

– A férfi a hátsó szobában, aki az asztalnál ül; mondd meg, hogy eljöttem!

Valami arra késztetett, hogy sarkon forduljak, nem tudom, hogy mi.

Megfordultam, visszamentem a szobába, és azt mondtam:

– Te vagy Jim Gordon?

A férfi az asztalnál felnézett, és láttam, hogy az arca sápadt és beesett. Azt mondtam:

– Valaki látni akar.

Ő erre ezt kérdezte:

– Ki akar látni engem, idegen?

Mire én:

– Egy színes nő a hátsó ajtónál.

Erre felemelkedett a székéből feldöntve azt az asztallal együtt. Azt gondoltam, hogy őrült, és elhúzódtam előle. A szemei zavarodottak voltak.

Egyfajta fojtott kiáltást hallatott, majd odarohant a nyitott ajtóhoz. Láttam, hogy kinéz a sikátorba, és mintha valami nevetést hallottam volna a sötétből. Aztán újra felkiáltott, hirtelen kirántotta a pisztolyát, és ráfogta valakire, akit nem láthattam.

Egy villanás és egy szörnyű durranás kábított el, és amikor füst kitisztult egy kicsit, láttam a férfit az ajtóban feküdni, feje és a teste vérrel beborítva. Az agya szivárgott kifelé, a jobb keze pedig merő vér volt. A szalon elejébe futottam a kocsmárosért kiáltva. Nem tudom, hogy a nőre lőtt-e vagy sem, vagy hogy visszalőtt-e bárki is. Nem hallottam mást, csak azt az egyetlen lövést, amikor a pisztolya felrobbant.

A HALOTTKÉM JELENTÉSE

Mi, a halottkém esküdtjei, vizsgálatot tartva az antiochi, texasi James A. Gordon maradványai felett, megállapítottuk a halál okait, hogy azok véletlen pisztolylövés által okozott sebesülések voltak, amelyeket az elhunyt pisztolyának felrobbanása okozott. Úgy tűnik, elfelejtette kivenni a rongyot a csőből, miután kitisztította azt. A megégett rongy darabjait megtaláltuk a csőben. Azok egyértelműen egy női, piros-zöld-kockás ruha cafatjai voltak.

Aláírás:

J. S. Ordley, Coroner,

Richard Donovan,

Ezra Blaine,

Joseph T. Decker,

Jack Wiltshaw,

Alexander V. Williams

Kazár József és Varga I. Nándor fordítása