Egy német diák kalandja; Egy német diák balvégzetű kalandja

Eredeti cím: Adventure Of The German Student, The

0 563

Szerző: Washington Irving • Év: 1824

A francia forradalom forrongó időszakában, egy viharos éjszakán Párizs ódon negyedein át egy fiatal német igyekezett a lakása felé. Sűrűn villámlott, és a keskeny utcákban a mennydörgés tompa moraja visszhangzott. Mindenekelőtt azonban úgy illik, hogy az ifjú németről szóljak néhány szót.

Gottfried Wolfgang jó családból származó fiatalember volt. Egy ideig Göttingában tanult, de természeténél fogva rajongó és ábrándozó lévén, csakhamar elkalandozott ama merész és nyíltan spekulatív elméletek területére, amelyek oly gyakran vezették tévútra a német diákokat. Visszavonult életmódja, rendkívüli szorgalma és tanulmányainak különös jellege nemcsak a szellemét, de a testét is megviselte. A gyenge egészségű, beteges képzeletű ifjú elvont okoskodásoknak szentelte magát a lélek lényegéről, míg végül – akárcsak Swedenborg – a saját világa fölé egy képzelt világot épített magának. Nem tudom, miképpen, de meggyőződésévé vált, hogy valamilyen rontás nehezedik rá, s egy rossz szellem vagy gonosz démon azon munkálkodik, hogy tőrbe csalja és elveszejtse. Ez a gondolat kínozta komor lelkét, és a legkellemetlenebb hatást gyakorolta rá. Révedező és borúlátó lett. Barátai megértve, hogy valamilyen lelki kórság emészti, úgy vélték, hogy bajának legjobb orvossága a környezetváltozás lenne, ezért Párizsba küldték, hogy a város szépségei és vidámságai közepette fejezze be tanulmányait.

Wolfgang a forradalom kezdeti szakaszában érkezett Párizsba. A nép őrjöngése eleinte magával ragadta rajongó lelkét, a kor politikai és filozófiai eszméi felcsigázták érdeklődését, ám a későbbi véres események sértették-természetes érzékenységét, undort keltettek benne a társadalommal és a világgal szemben, és még inkább arra késztették, hogy szerzetesi életet éljen. Így hát meghúzódott a diákok birtokolta Latin negyed egyik magányos lakásában, s ott, nem messze a Sorbonne komor falaitól, egy sötét utcában ismét elmerült kedvenc elméleteibe. Előfordult, hogy hosszú órákat töltött a nagy párizsi könyvtárakban, az elhunyt szerzők e katakombáiban, hogy a poros raktárakban, avítt köteteket lapozgatva elégítse ki beteges étvágyát. Egyfajta vámpír volt, aki a halott irodalom kriptájában lakmározik.

A magányos, visszahúzódó Wolfgangnak mindazonáltal roppant tüzes természete volt, noha szenvedélyessége egy ideig csak a képzeletében fecsérlődött el. Túl félénk lévén, vajmi keveset tudott a világ dolgairól, semhogy közeledni merészelt volna a gyengébb nemhez, ám lelkesen csodálta a női szépséget, csendes szobájában gyakran rajtakapta magát, hogy korábban látott formákról és arcokról álmodozik, és képzelete e látomásokat a valóságot jóval felülmúló bájakkal és kiválóságokkal ékesítette fel.

Amikor elméje ily módon felgerjedt és nekihevült, egy mindig visszatérő álmot látott, amely rendkívüli hatást gyakorolt rá. Az előtte megjelenő, felsőbbrendű szépséget sugárzó női arc okozta erős benyomásoktól képtelen volt szabadulni. Nappal a gondolataiban, éjszaka az álmaiban ez az arc kísértette. Valójában eszeveszetten beleszeretett a nem létező álomalakba. Ez az érzés annyira elhatalmasodott rajta, és oly tartósnak bizonyult, hogy a búskomor emberek lelkét gyötrő ama rögeszmék egyikévé vált, amelyet olykor elmezavarnak tartanak.

Ilyen állapotban volt Gottfried Wolfgang elbeszélésünk kezdetének idején, amikor egy viharos éjszakán, a késői órákban hazafelé ballagott Párizs legrégibb negyedének, a Marais-nek szűk, ódon utcáin. Az égzengés tompa moraja megremegtette a keskeny sikátorokat és a magas házakat. A diák végül eljutott a Gréve térre, a nyilvános kivégzések színhelyére. A régi Városháza magas tornyai körül villámok sisteregtek, és bizonytalan fényük megvilágította a teret. Wolfgang borzadva hőkölt vissza, mert váratlanul a nyaktiló közvetlen közelében találta magát. A terror uralmának teljében a mindig készenlétben álló szörnyű halálmasináról szüntelenül patakzott a derék és igaz polgárok vére. Azon a napon is szorgalmasan öldökölt, és baljós küllemével most ott meredezett a néma, alvó város közepén, újabb áldozatokra várva.

Wolfgangot mélységes undor fogta el, és borzongva fordult el az iszonyú gépezettől, amikor a vérpadhoz vezető lépcsősor tövében egy kuporgó árnyat pillantott meg. A heves és a szüntelen villámlás lehetővé tette, hogy a diák jobban lássa azt a feketébe öltözött női alakot, aki előregörnyedt felsőtesttel, térde közé rejtett arccal gubbasztott a nyaktiló lépcsőjének egyik alsó fokán, és akinek a zuhogó esőtől csatakos, súlyos hajfonatai a földre bomoltak. Wolfgang mozdulatlanná dermedt. A bánat e magányos emlékművében volt valami rettenetes. Az asszony olyan benyomást keltett, mintha az előkelő társasághoz tartozna. Wolfgang jól tudta, hogy ezekben a viszontagságos időkben nem egy, valaha a pehely puhaságához szokott szép fej nem lel pihenőhelyet. Ez az asszony nyilván egy szerencsétlen özvegy, akit a szörnyű bárd mélységesen elszomorított, és aki most kimerülten, összetört szívvel annak a létnek a peremén maradt, ahonnan azt, aki kedves volt neki, immár száműzték és az örökkévalóságba taszították.

A diák közelebb lépett az asszonyhoz, és mély rokonszenvről tanúskodó hangon megszólította. Az felemelte a fejét, és réveteg szemmel meredt rá. Mekkora volt Wolfgang megdöbbenése, amikor a villámok vakító fényében felismerte az álmaiban kísértő, most sápadt és kétségbeesett és mégis elragadó szépségű arcot.

Heves, ellentmondó érzésektől feldúlva és reszketve ismét megszólalt. Elmondta, mennyire csodálkozik, hogy ily késő éjszakai órában, a tomboló vihar dühének kitéve kell látnia, és felajánlotta, hogy barátaihoz kíséri.

Az asszony ijesztően sokatmondó mozdulattal mutatott a nyaktilóra:

– Nekem ezen a földön már nincs barátom.

– De otthona azért van? – kérdezte Wolfgang.

– Ó, igen, a sírban!

Szavai mélységesen megindították a diák szívét.

– Amennyiben egy idegen arra a vakmerőségre vetemedhet, hogy bármit is felkínáljon annak veszélye nélkül, hogy félreértik, bátorkodnék menedékül felajánlani önnek szerény hajlékomat, valamint önmagamat mint odaadó barátot. Nekem nincsenek barátaim Párizsban, idegen vagyok ebben az országban, de ha életem a szolgálatára lehet, a rendelkezésére áll, és fel lesz áldozva, mielőtt önt bármiféle baj vagy sérelem érné.

A fiatalember viselkedésében megnyilvánuló buzgó ünnepélyesség megtette hatását. Még idegenes kiejtése is mellette szólt, nyilvánvalóan elszigetelve őt a párizsiak szokványos közösségétől. Ráadásul az igazi lelkesedés olyan ékesszólással bír, amelynek nem lehet ellenállni. A diák oltalma alatt az idegen hölgy bánata magától értetődőn megenyhült.

A tántorgó asszony Wolfgang támogatásával keresztülment a Pont-Neufön és a téren, ahol a csőcselék ledöntötte IV. Henrik szobrát. A vihar elcsendesedett, a mennydörgés a távolban morajlott. Egész Párizs pihent, az emberi szenvedélyek fortyogó vulkánja egy időre elszunnyadt, új erőt gyűjtve a másnapi kitöréshez. A diák átvezette védencét a Latin negyed régi utcáin, és a Sorbonne komor falai mentén haladva, megérkeztek ahhoz a roppant nyomorúságos házhoz, amelyben a fiatalember lakott. Az öreg portás kissé meglepődött, hogy a búskomor Wolfgangot női társaságban látja.

A diák kinyitotta szobája ajtaját, és első ízben pirult el otthona szegényessége és köznapisága miatt. A lakás egyetlen szobából állt, a súlyos szobrokkal díszített régimódi szalonfélét hajdani pompája maradékaiból különc módon rendezték be. Az épület valójában a Luxembourg Palota melletti, egykor a nemesség tulajdonában lévő paloták egyike volt. A könyvekkel, papírokkal és a diákélet szokásos kellékeivel zsúfolt helyiség egyik fülkeszerűen kiképzett szögletét foglalta el az ágy.

Amikor behozták a lámpát, és Wolfgang nyugodtan szemügyre vehette az idegen asszonyt, úgy érezte, hogy szépsége jobban megigézi, mint valaha. Halvány, de vakítóan fehér arcának sápadtságát még inkább kiemelte a fejét dicsfényként övező, dús fekete hajkorona. Nagy szeme ragyogott, tekintetében valamilyen különös riadtság bujkált. Formái tökéletesen harmonikusak voltak, már amennyire a fekete ruhában meg lehetett ítélni. Öltözékének rendkívüli egyszerűsége ellenére egész lénye a nemesség bélyegét viselte. Ruhájának egyetlen, ékszerre hasonlító dísze a nyakán viselt, gyémántcsattal összetűzött, széles, fekete szalag volt.

A diák könnyed zavart érzett, mivel nem tudta, milyen előkészületeket tegyen a védelmébe vett magányos teremtés illő fogadtatására. Arra gondolt, hogy átengedi neki a szobáját, és ő maga másik szállást keres. De annyira el volt bűvölve, lelkét és érzékeit olyan varázslat nyűgözte le, hogy nem tudott elszakadni tőle. Az asszony is meglepő és különös módon viselkedett. Már nem esett szó a nyaktilóról, s még a fájdalma is mintha enyhült volna. A diák figyelmessége, amely korábban a bizalmát nyerte el, most látszólag a szívét is meghódította. Nyilván éppolyan szenvedélyes természetű volt, mint a diák, és a szenvedélyes emberek könnyen megértik egymást.

Wolfgang a pillanat mámorában bevallotta szerelmét. Elmesélte rejtélyes álmának történetét, és azt, hogy miképpen hódította meg szívét, mielőtt még alkalma nyílt volna találkozni vele. Az asszonyt különös módon meghatotta a vallomás, és beismerte, hogy őt is valamilyen megmagyarázhatatlan erő vonzza a diák felé. A korszak mind a gondolatok, mind a cselekedetek terén kedvezett a vakmerőségnek. Az emberek megszabadultak ósdi előítéleteiktől és ősi babonáiktól. Most minden az “Ész istennőjének" jogara alatt történt, és az Ancien Régime kacatjai közül a legtiszteletreméltóbb elmékben a házasság formái és szertartásai tűntek feleslegesnek. A társadalmi szerződések divatja járta. És Wolfgang túlságosan jó teoretikus volt ahhoz, hogy ne váljék a kor liberális eszméinek visszfényévé.

– Miért válnánk el egymástól? – kérdezte. – Szívünk összhangban dobog, a jog és a tisztesség szemében egyek vagyunk. Vajon szükségesek-e a hitvány formulák ahhoz, hogy két fennkölt lélek egyesülését szentesítsék?

Az idegen asszony felindultan hallgatta, nyilvánvaló, hogy ugyanannak az iskolának az ismereteiben részesült.

– Önnek nincs otthona, nincs családja – folytatta Wolfgang. – Engedje, hogy mindez én legyek az ön számára, vagy inkább egymás számára jelentsük mindezt. Ámennyiben szükséges a forma, akkor tekintettel leszünk rá. Itt a kezem. Örökre elkötelezem magam önnek.

– Örökre? – kérdezte komolyan az asszony.

– Örökkön-örökre! – felelte a diák.

Az idegen hölgy megragadta a feléje nyúló kezet.

– Akkor az öné vagyok – suttogta, és a fiatalember keblére borult.

Másnap reggel Wolfgang nem ébresztette fel ifjú hitvesét, és korán eltávozott hazulról, hogy tágasabb és megváltozott helyzetéhez alkalmasabb lakást keressen. Visszatértekor az asszony karjával eltakart, hátracsukló fejjel még mindig az ágyon feküdt. A diák hiába szólongatta, nem kapott választ. Közelebb lépett hozzá, hogy felébressze, és kimozdítsa kényelmetlen helyzetéből, megfogta a kezét, de ez a kéz hideg, élettelen, az arc sápadt és merev volt. Egyszóval az ágyon csak egy holttest hevert.

A diákot félelem és borzadály töltötte el, s fellármázta az egész házat. Zavaros jelenetek követték egymást. Kihívták a rendőrséget. Amikor a rendőrtiszt belépett a szobába, összerezzent.

– Úristen! – kiáltott fel. – Hogy került ide ez a nő?

– Ismeri? – kérdezte sietve a diák.

– Hogy ismerem-e? – kérdezte a tiszt. – Tegnap nyakazták le!

Az ágyhoz lépve megoldotta a holttest nyakát övező szalagot, és a szép fej a padlóra gördült!

Wolfgang őrjöngeni és üvöltözni kezdett:

– A démon! Ez a démon kerített a hatalmába! Mindörökre elvesztem!

Hasztalan próbálták lecsillapítani. Úrrá lett rajta a rémes meggyőződés, hogy a holttestet egy démon lelke éltette csupán azért, hogy őt kárhozatba döntse. Gottfried Wolfgang megőrült, és tébolydában végezte életét.

Gyáros Erzsébet fordítása

Legújabbak

Clark Ashton Smith:
Hasisevő, avagy a Gonosz Apokalipszise, A

Olvasás

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az; Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre