Régi ruhák románca / Egynémely régi ruhák románca

Eredeti cím: Romance of Certain Old Clothes, The

0 295

Szerző: Henry James • Év: 1868

A tizennyolcadik század közepe táján Massachusetts tartományban élt egy özvegy úrinő, három gyermek anyja. Nevének nincs különösebb jelentősége, engedelmükkel Mrs. Willoughbynak fogom nevezni, ennek is ugyanolyan előkelő csengése van, mint igazi nevének. Mintegy hatévi házasság után jutott özvegységre, s attól fogva életét gyermekei nevelésének szentelte. S a felcseperedő fiatalok láttán úgy érezte, fáradozása meghozta gyümölcsét, legdédelgetettebb álmai is valóra válnak. Elsőszülött gyermeke fiú volt, akit apja után Bernardnak neveztek. A másik kettő lány, egymás közt három év korkülönbséggel. A szép külső hagyományként dívott a családban, s ez az ifjú hármas, úgy látszott, nem fog rácáfolni e hagyományra. A fiú fehér bőrű, pirospozsgás képű s izmos termetű volt, amit annak idején (csakúgy, mint napjainkban) az igazi angol vér jelének tekintettek – nyílt, szeretetre méltó fiatalember, tisztelettudó gyermek, figyelmes fivér és állhatatos barát. Okosnak azonban nem lehetett mondani; a családban az ész jórészt nővéreinek jutott. A néhai Willoughby nagy hódolója volt Shakespeare-nek – oly korban, amikor ez még inkább tanúskodott felvilágosodott ízlésről, mint manapság, s olyan közösségben, ahol valódi bátorság kellett ahhoz, hogy valaki a drámát, akár csak könyvdráma alakjában pártfogolja –‚ s a nagy költő iránti csodálatát azzal fejezte ki, hogy lányait kedvenc darabjainak szereplőiről nevezte el. Az idősebbnek a romantikus Viola nevet adta, a fiatalabbnak pedig a komolyabb Perditát, egy kislány emlékezetére, aki kettőjük közt született, de csak néhány hétig élt.

Midőn Bernard Willoughby tizenhat esztendős lett, anyja nehéz szívvel, de bátran nekilátott, hogy végrehajtsa féle végső akaratát. Mr. Willoughbynak ugyanis leghőbb vágya volt, hogy fia, ha eléri a megfelelő kort, tanulmányainak befejezése végett az oxfordi egyetemre menjen, ahol ő maga tanult. Bár Mrs. Willoughby úgy gondolta, hogy fiának nincs párja kerek e világon, mégis – régimódi asszony lévén – híven engedelmeskedett férje akaratának. Lenyelte könnyeit, összekészítette fia holmiját, egyszerű, vidéki ruházatát, s útjára eresztette az óceánon túlra. Bernard az apja kollégiumában tanult, öt esztendőt töltött Angliában – különösebb dicsőséget ugyan nem aratott, de nagyon élvezte az ottani életet, s nem hozott szégyent nevére. Egyetemi tanulmányai befejeztével átkelt Franciaországba. Huszonhárom éves korában aztán hajóra szállt, hazaindult, lélekben felkészülve rá, hogy szegény kis Új-Angliát (mert Új-Anglia akkoriban még nagyon kicsi volt) szörnyűségesen kibírhatatlan lakhelynek fogja találni. Ám odahaza közben különféle változások mentek végbe, akárcsak Bernard úr nézeteiben. Így aztán anyja házát egészen kellemesnek találta; nővérei bájos fiatal hölgyekké fejlődtek, akik rendelkeztek mindazzal az erénnyel és kellemmel, amivel a brit kisasszonyok, sőt ezt még egyfajta enyhe honi nyerseség és vadság is fűszerezte, amit ugyan erénynek nem lehet nevezni, bájukat azonban kétségkívül növelte. Bernard titokban megsúgta anyjának, hogy nővérei a legjobb házból való angol kisasszonyokkal is állják a versenyt; mire szegény Mrs. Willoughby – ebben biztosak lehetünk – figyelmeztette lányait, hogy ezentúl még többet adjanak magukra. Bernard tehát ilyen véleményt hangoztatott, de még sokkalta inkább így vélekedett Mr. Arthur Lloyd. Ez az úr – hadd tegyem gyorsan hozzá – Bernard úrfinak kollégiumi társa volt, jó családból való fiatalember, megnyerő egyéniség, csinos kis örökséggel, amelyet valamilyen itteni kereskedelmi vállalkozásba szándékozott befektetni. Bernardhoz fűződő baráti érzelmek fűzték; együtt keltek át az óceánon s az ifjú amerikai habozás nélkül bevezette barátját anyja házába, ahol ugyanolyan jó benyomást tett; mint amilyet – ahogyan erre az imént már céloztam – ott ő maga is szerzett.

A két nővér éppen akkor virágzott üde ifjúsága teljességében; s ezt a természetes pompát persze mindegyik úgy hordta magán, ahogyan az a legjobban illett hozzá. Sem külsőben, sem jellemben nem hasonlítottak egymáshoz. Viola, az idősebbik, most huszonkettedik évében járt, magas volt, szép fehér bőrű, szeme nyugodt, haja gesztenyebarna – semmiképp sem hasonlított Shakespeare vígjáték hősnőjéhez, akit én (ha nem haragszanak érte) ugyan szintén barna hajúnak, de karcsú, törékeny és a leggyengédebb, legfinomabb érzelmekkel teljes teremtésnek képzelek el. Miss Willoughby őszinte tekintetével, telt karjaival és fenséges termetével, megfontolt beszédével nem termett kalandokra. Férfikabátot-nadrágot ő sohasem vett volna magára, s igen-igen dundi szépség létére tán jobban is tette, hogy az ilyesmitől tartózkodott. Perdita is kicserélhette volna édes, méla bús csengésű nevét valamilyen más, külsejével és természetével jobban összehangzó névre. Ő barna volt, alacsony termetű, könnyed járású, sötétbarna, eleven szemű. Karonülő korától kezdve mosoly és vidámság jellemezte, s ő bizony nem késlekedett a válasszal, mint a nénje (miközben kissé hideg, szürke szemmel meredt a kérdezőre) hanem az egymás után feltett kérdéseknek megfelelően – akár egy fél tucat felelettel is szolgált, mielőtt még a kérdező mondókájának végére ért volna.

A kisasszonykák igen örültek, hogy viszontláthatták bátyjukat, de azért barátja számára is szorítottak valamicske helyet a szívükben. Baráti körük, szomszédságuk fiataljai: a kolónia aranyifjúsága közt akadt sok-sok kitűnő legény, számos állhatatos udvarló, sőt kettő-három olyan is, aki az elbűvölő, hódító lovag hírnevének örvendett. De ezeknek a becsületes ifjú telepeseknek szerény, otthon szerzett műveltségét és kissé hangos széptevéseit teljesen elhomályosította Arthur Lloyd szép külseje, finom öltözéke, szertartásos udvariassága, tökéletes eleganciája és ismereteinek gazdagsága. Valójában ő sem volt álomlovag, csak egy tisztességes, határozott, intelligens fiatalember, font sterlingben, egészségben és reményekben gazdag, olyan valaki, aki vonzalmainak tőkécskéjét még senkibe se fektette be. De úriember volt, megnyerő arcú, tanult, világot látott ifjú, beszélt franciául, fuvolázott és nagyon szépen szavalt. Így hát Miss Willoughbynak és húgának minden oka megvolt rá, hogy férfi ismerősei kiválasztásában ezentúl kényes legyen. A nők képzelete kiváltképpen fogékony az előkelő társaság különféle apró-cseprő szokásai és rejtelmei iránt. Mr. Lloyd elbeszélése a mi Új-Angliánk ifjú leányzóinak sokkal többet mondott az európai divatfik és divathölgyek életmódjáról, mint ahogy azt ő maga hitte. Élvezet volt hallgatni, amikor Bernarddal elbeszélgettek azokról a kiváló emberekről, akikkel találkoztak, és azokról a nagyszerű dolgokról, amelyeket láttak. Uzsonna után mindannyian körülülték a kandallót a kis faburkolatú szalonban – akkoriban még nem a festőiség végett borították fával a falakat, hanem egyszerűen takarékosságból, hogy ne kelljen színes tapétára és kárpitra pénzt költeni –‚ s a két ifjú ember a kandalló két oldalán együttes erővel felidézte egy s más kalandját. Viola és Perdita olykor sokat adott volna érte, csak hogy pontosan tudja, miféle kalandról beszélnek, hol történt, kik voltak a szereplői, s milyen ruhát viseltek a hölgyek; de akkoriban nem tartották illendőnek, hogy ifjú hölgyek beleszóljanak a társalgásba, vagy túlontúl sokat kérdezősködjenek; így hát a szegény lányok csak üldögéltek izgatottan, anyjuk közönyösebb – és tapintatosabb – kíváncsiságában reménykedve.

Hogy mindketten nagyon bájos lányok, ezt Arthur Lloyd egykettőre felismerte; ahhoz azonban már némi idő kellett, hogy arra is rájöjjön, e bájakból kinek mennyi jutott. Az a határozott előérzete támadt – egy hozzá hasonló jó kedélyű ifjúnál balsejtelemről nem is beszélhetünk –‚ hogy e két lány egyikét neki rendelte a sors; csak azt nem tudta még eldönteni, melyiket részesítse előnyben, márpedig vágyainak beteljesüléséhez erre feltétlen szüksége volt, mert mint lovagias ifjú semmiképpen se dönthette el sorshúzással az ügyet, s nem foszthatta meg magát attól a mennyei élvezettől, hogy szerelembe essen. Elhatározta hát, hogy a könnyebbik végén fogja meg a dolgot, s a szívére hallgat. Egyébként igen kellemes helyzetben volt. Mrs. Willoughby az ifjú „szándékaival” szemben méltóságteljes közömbösséget mutatott, ami meg lányai becsületét illette, korántsem volt gondatlan, de nem is próbálta Lloydot szóra bírni afféle felháborító tolakodással, mint amilyet ez a jómódú fiatalember túlságosan is gyakran tapasztalt honi szigeteinek tiszteletre méltó hölgyei részéről. Bernard csak azt kívánta, hogy barátja úgy viselkedjék húgaival szemben, mintha saját húgai volnának, a két szegény lány pedig, bármennyire epekedett is titokban
mindegyik, hogy egyedül bírhassa Mr. Lloyd vonzalmait, továbbra is igen illedelmes, Szerény és elégedettnek látszó magatartást tanúsított.

De egymással szemben már kissé barátságtalanabbul viselkedtek. Jó testvérek és barátok voltak, akik közt a féltékenység magva nem hajt ki csak úgy egykettőre; mégis úgy érezték, hogy e mag már a földbe került azon a napon, amikor Mr. Lloyd átlépte házuk küszöbét. Mindegyik feltette magában, hogy ha mellőznék, szótlanul viseli bánatát, és senki sem szerez majd arról tudomást; mert nagyon szerették egymást, ám nagyon büszkék is voltak. Titokban mindegyik azért imádkozott, hogy ő részesüljön a dicsőségben. Mindehhez persze nagy-nagy türelemre, önuralomra és színlelésre volt szükség. Egy jól nevelt fiatal lány akkoriban semmilyen formában nem kacérkodhatott egy férfival, sőt közeledését is csak alig-alig fogadhatta. Elvárták tőle, hogy némán üldögéljen a székén, szemét a szőnyegre szegezze, és figyelje a helyet, ahová egyszer majd lehullik az a titokzatos zsebkendő. Szegény Arthur Lloydnak a kis faburkolatú szalonban kellett udvarolnia, Mrs. Willoughby, a barátja és jövendő sógornője szeme láttára. Ámde az ifjúság és a szerelem oly csintalan, hogy száz és száz jeladás és igézetes pillantás repkedhetett ide-oda anélkül, hogy útját e három szempár közül bármelyik is követhette volna. A fiatal lányok egy szobában laktak és egy ágyban aludtak, s így hosszú órákon át kölcsönösen szemmel tarthatták egymást. Az a körülmény azonban, hogy mindegyik tudta, a másik figyeli, egyáltalán nem befolyásolta az egymásnak tett aprócska szolgálatokat vagy az együtt végzett különféle háztartási munkákat. Nővére pillantásának néma pergő tüzétől egyik sem hátrált meg, szemük se rebbent. Magatartásukban csak egyetlen látható változás állt be: mostanság kevesebb mondanivalójuk volt egymásnak. Mr. Lloydról nem beszélhettek, másról beszélni pedig nevetséges lett volna. Hallgatólagos megegyezéssel legszebb ruháikat kezdték hordani, és szalagokkal, bóbitákkal s fodrokkal a kacérságnak mindazokat az apró kellékeit igénybe vették, amelyeket a feltétlen illendőség szentesít. S ezekben a kényes dolgokban, ugyancsak hallgatólagosan, őszinteségi egyezményt is kötöttek egymással. – Ez így jobb? – kérdezte Viola, miután egy szalagcsokrot kötött a keblére, s most a tükörtől a húgához fordult. Perdita elgondolkozva felpillantott munkájából, s megvizsgálta a díszítést. – Azt hiszem, jobb volna, ha duplán kötnéd – felelte a helyzethez illő komolysággal, s kutató pillantást vetett nővérére, oly szemmel, amely még mintegy hozzátette: „Ejha!” Így aztán naphosszat szoknyáikat öltögették és díszítgették, muszlinkendőiket vasalták, s a legkülönfélébb arcvizeket, kenceficéket, kozmetikai praktikákat eszelték ki, akár a wakefieldi lelkész házának hölgytagjai. Így múlt el három-négy hónap; már a tél közepén jártak, s Viola még mindig abban a meggyőződésben élt, hogy ha Perditának csak ugyanannyi büszkélkednivalója van, mint neki, akkor bizony nemigen kell tartania attól, hogy alulmarad a versenyben. Perdita azonban, a bájos Perdita akkor már érezte, hogy az ő titka százszorta édesebb, mint a nénjéé.

Egyik délután Miss Willoughby egyedül ült az öltöző tükre előtt, és hosszú haját fésülte. Közben besötétedett, már nem lehetett jól látni, s így Viola meggyújtotta a tükör keretén levő tartókban a két gyertyát, majd az ablakhoz lépett, hogy behúzza a függönyt. Szürke decemberi este volt, a táj puszta és kietlen, az eget súlyos hófellegek borították. Az ablak egy hosszú kertre nézett, végében fal húzódott kiskapuval, amely egy keskeny mellékutcára nyílt. A kapu – ahogyan azt a sűrűsödő homályban épp csak hogy ki lehetett venni – nyitva állt, lassan lengedezett erre-arra, mintha valaki a mellékutca felől hintáztatná. Bizonyára az egyik cselédlány játszik vele. De épp amikor le akarta ereszteni a függönyt, Viola megpillantotta húgát, amint belép a kertbe, s végigsiet az ösvényen a ház felé. Viola leengedte a függönyt, csak egy csöppnyi rést hagyott, hogy kikukucskálhasson. Ahogy Perdita közeledett az ösvényen, valamit nézegetett a kezében, egészen közel tartva a szeméhez. A házhoz érve egy pillanatra megállt, merőn bámulta a tárgyat, majd ajkához szorította.

Szegény Viola lassan visszament a székéhez, leült a tükre elé, amelyben, ha nem merül el olyan mélyen gondolataiba megláthatta volna, hogy csinos arcát milyen szánalmasan eltorzítja a féltékenység. Egy pillanattal később nyílt mögötte az ajtó, húga lépett be a szobába, kifulladva, a hűvös levegőtől kipirult arccal.

– Ó – szólt Perdita riadtan ‚ azt hittem anyánál vagy. – A hölgyek teadélutánra készülődtek, s ilyenkor szokás szerint az egyik vagy a másik lány segített anyjának az öltözködésnél, Perdita nem jött beljebb a szobába, a ajtóban álldogált habozva.

– Gyere csak be – mondta Viola. – Még több mint egy óránk van. Fésüld meg, kérlek, egy kicsit a hajamat. – Tudta, hogy húga szeretne most magára maradni, s hogy ő a tükörből minden mozdulatát szemmel tarthatja. – Segítsd megcsinálni a frizurámat – folytatta –‚ majd én megyek a mamához.

Perdita kelletlenül odalépett hozzá, s kezébe vette a kefét. A tükörből látta, hogy nénje pillantása a kezére szegeződik. Még háromszor se húzta végig a kefét a haján, amikor Viola jobb kezével húga bal kezére csapott, s felugrott a székéből. – Miféle gyűrű ez? – kiáltotta szenvedélyesen, húgát a fény felé húzva.

Két rubinkövecskével kirakott kis aranygyűrű csillogott Perdita gyűrűsujján. A lány úgy érezte, nincs ugyan oka tovább titkolóznia, de e vallomáshoz mégis össze kellett szednie bátorságát. – Az én gyűrűm – mondta büszkén.

– Kitől kaptad? – kiáltotta a nénje.

Perdita egy pillanatig habozott. – Mr. Lloydtól.

– Milyen nagylelkű lett Mr. Lloyd egyik percről a másikra.

– Ó, nem – kiáltotta Perdita hevesen –‚ nem egyik percről a másikra! Már egy hónapja kérlek, hogy fogadjam el.

– És neked egyhónapnyi kérlelésre volt szükséged, hogy elfogadd? – kérdezte Viola, a csecsebecsére pillantva. A gyűrű valójában nem volt mutatós, de ennél szebbet a tartomány ékszerészénél nem lehetett kapni. – Nekem ehhez legalább két hónap kellett volna.

– De hát nem a gyűrűről van szó – replikázott Perdita –‚ hanem arról, amit jelent.

– Azt jelenti, hogy nem vagy rendes lány! – fortyant fel Viola. – Tudja anyánk, hogyan viselkedsz? És Bernard? Ő tud róla?

– Anyánk jóváhagyta a „viselkedésemet”, ahogy te nevezed. Mr. Lloyd megkérte a kezemet, s a mama beleegyezett. Talán bizony tőled kellett volna, hogy megkérjen?

Viola hosszan nézett a húgára, szenvedélyes irigységgel, bánattal. Aztán pilláit sápadt arcára ejtette, s elfordult. Perdita érezte, hogy ez éppenséggel nem volt valami lélekemelő jelenet, de nem ő tehetett róla. Viola egyébként hamarosan visszanyerte régi büszkeségét, s újból húga felé fordult. – Fogadd jókívánságaimat – mondta mélyen meg hajolva. – Sok-sok boldogságot és nagyon hosszú életet kívánok.

Perdita keserűen fölnevetett – Ne ilyen hangon, kérlek! – kiáltotta. – Ennél már az is jobban esett volna, ha a pokolba kívánsz. De hát, kedvesem – tette hozzá –‚ mindkettőnket nem vehet el feleségül.

– Sok-sok boldogságot kívánok neked – ismételte gépiesen Viola, és leült a tükre elé. – Nagyon hossz életet és bőséges gyermekáldást.

Szavainak csengése sehogy sem tetszett Perditának. – Egy évet csak engedélyezel nekem? – kérdezte – Egy év alatt lehet egy kisfiam vagy legalább egy kislányom. Add ide a kefét, megcsinálom a hajadat.

– Köszönöm – válaszolta Viola. – Inkább menj a mamához. Nem illik, hogy egy gyűrűs menyasszony kiszolgáljon valakit, aki még pártában van.

– Hogy mondhatsz ilyet? – kedveskedett Perdita – Nekem itt van Arthur, hogy kiszolgáljon. Neked sokkal inkább szükséged van az én szolgálatomra, mint nekem a tiedre.

De nénje intett neki, hogy menjen, mire Perdita távozott a szobából. Alig csukódott be mögötte az ajtó, szegény Viola térdre esett az öltözőasztala előtt, arcát karjába temette, s könnyekbe, zokogásba tört ki. Ahogy így kiöntötte bánatát, máris megkönnyebbült. Mire húga visszatért, már erősködött, hogy segít neki az öltözésnél – legszebb holmijait kell felvennie. Ráerőszakolt a magáéból egy darabka csipkét; mint eljegyzett lánynak, mondta, kötelessége mindent elkövetni, hogy méltó legyen vőlegénye választására. Viola az efféle szolgálatokat mindig néma csendben tette; s bármilyen szolgálatok voltak, bocsánatkérésnek és vezeklésnek is kellett lenniük; mert más formában Viola sohasem kért bocsánatot.

Most, hogy a család Lloydot „hivatalosan” is kérőnek tekintette, már csak az esküvő napjának kitűzése volt hátra. Erre jövő áprilist jelölték ki, a közbeeső időben pedig szorgalmasan készülődtek a frigyre. Lloyd főleg üzleti ügyeivel foglalatoskodott: levelezésbe lépett egy nagykereskedő céggel, amellyel már Angliában kapcsolatban állt. Így aztán nem is látogatott el olyan sűrűn Mrs. Willoughby házába, mint korábban: bátortalanságának és határozatlanságának hónapjaiban. Szegény Viola tehát a vártnál kevesebbet szenvedett az ifjú szerelmesek enyelgéseinek látványától. Ami jövendő sógornőjét illeti, Lloyd nem érzett semmi lelkiismeret-furdalást. Érzelmekről egyetlen szó sem esett közöttük, s a fiatalember még csak nem is gyanította, hogy testvéri vonzalomnál Viola többre vágyik. Lloyd egyébként kitűnő hangulatban volt; jövője mind családi, mind üzleti szempontból a legnagyobb reményekre jogosította. A forradalom vérvörös fellegei még húsz esztendő távolságában leselkedtek a szemhatár mögött, az pedig, hogy családi boldogsága tragikus fordulatot vesz, képtelen, istenkáromló gondolatnak tetszett ahhoz, hogy ilyesmitől tartson. Időközben Mrs. Willoughby házában minden eddiginél hangosabban suhogtak a selymek, lázasabban csattogtak az ollók, villogtak a tűk. Mrs. Willoughby megfogadta, hogy lányát a legelegánsabb kelengyével bocsátja el hazulról, pénzt és fáradságot nem kímél. A környék valamennyi szakértő asszonyát meghívta, hogy Perdita ruhatárát együttes erővel állítsák össze. Viola helyzete ezekben a napokban valóban nem volt irigylésre méltó. Szegényke bolondult a ruhákért, s ráadásul ízlése párját ritkította, amit persze húga is nagyon jól tudott. Viola magas növésű volt, méltóságteljes, telt idomú, egyenesen arra termett, hogy nehéz brokátokba, dús csipkehalmokba öltözzék, olyasmibe, ami egy gazdag férfi feleségének gardróbjához tartozik. Most pedig csak félrehúzódva üldögélt, szép karjait összefonta, fejét elfordította, mialatt anyja és húga az említett tiszteletre méltó asszonyságokkal együtt az anyagokon törték a fejüket, válogattak köztük, a bőségtől zavarodottan. Egyik nap gyönyörű szép fehér selyem érkezett, égszínkék és ezüst brokáttal átszőve – maga a vőlegény küldte. Akkoriban ugyanis még nem találtak kivetnivalót abban, hogy a jövendőbeli férj is hozzájáruljon jegyese kelengyéjéhez. Perdita el sem tudta képzelni, milyen szabású ruha lehetne méltó e gyönyörű anyaghoz.

– A kék neked jobban áll, nővérkém – szólalt meg, kérlelő pillantást vetve Violára. – Kár, hogy nem te kaptad. Te aztán tudnád, mit kezdj vele.

Viola felállt a helyéről, s megnézte az egyik szék támlájára terített fényes anyagot. Kezébe vette, megtapogatta – élvezettel, ahogy azt Perdita is jól látta –‚ majd a tükör felé fordult vele. Földig leengedte, végét a vállára dobta, s könyökig mezítelen fehér karjával összefogta a derekánál. Hátravetette a fejét, és megnézte magát a tükörben; gesztenyebarna hajának egyik lecsüngő fonata a pompás selyemre hullt. Elbűvölő látvány volt. A körésereglett asszonyok ajkáról ámuldozó kiáltás rebbent fel. – Igen – jegyezte meg Viola nyugodtan –‚ a kék valóban jól áll nekem. – Perdita látta, hogy a selyem felvillanyozta nővére képzeletét, hogy most majd nekilát s megoldja összes selymes talányaikat. És Viola ettől fogva valóban szépen viselkedett, ahogy azt Perdita, aki ismerte nénje ruhák iránt érzett olthatatlan rajongását, készségesen el is ismerte. Számtalan yard fényes selyem és szatén, muszlin, bársony és csipke ment át ügyes kezén, de egyetlen irigykedő szó sem hagyta el a száját. Perdita elsősorban nővére szorgosságának köszönhette, hogy mire eljött az esküvő napja, az élet több hívságos kincsét mondhatta magáénak, mint bármelyik remegő ifjú ara, aki valaha is kikérte egy új-angliai lelkész áldását.

Úgy tervezték, hogy az ifjú pár házasélete első napjait egy angol úrnak, egy előkelő férfinak, Lloyd egyik igen kedves barátjának vidéki házában tölti. Ez az úr nőtlen volt, s mint mondta, a legnagyobb örömmel áll félre, és engedi át nekik egy hétre a házát, hadd turbékoljanak kedvükre. A templomi szertartás után – amelyet egy anglikán plébános végzett – az újdonsült Mrs. Lloyd visszasietett anyja házába, hogy esküvői ruháját lovaglóöltözékkel váltsa fel. Viola segített neki az átöltözésnél, abban a régi szobácskában, ahol mint szerető testvérek éltek együtt. Aztán Perdita elszaladt, hogy búcsút mondjon anyjának, otthagyta Violát azzal, hogy majd jöjjön utána. A búcsú rövid volt, a lovak már a kapu előtt álltak, s Arthur türelmetlenül várta, hogy indulhassanak. Viola azonban nem jött, s így Perdita visszaszaladt a szobájukba, s felrántotta az ajtót. Viola – szokása szerint – a tükör előtt állt, de olyan pózban, hogy húga az ámulattól kővé dermedt. Viola ugyanis magára vette nővére levetett menyasszonyi fátylát és koszorúját, nyakában pedig az a vastag gyöngysor függött, amelyet a fiatalasszony férjétől nászajándékba kapott. E holmikat az esküvő után hamarjában félrerakták, hogy mindaddig itt várják további sorsukat, amíg majd tulajdonosnőjük vidékről visszatér. Viola ezekkel az idegen díszekkel felcicomázva állt a tükör előtt, mereven nézett a mélyére, Isten tudja, milyen merész látomások villantak fel ott előtte. Perdita elborzadva állt. Régi vetélkedésük bántó képe elevenedett meg újra. Egy lépést tett nénje felé, mintha le akarná szakítani róla a fátylat meg a virágokat, de amikor a tükörben elkapta Viola pillantását, megtorpant.

– Isten veled, Viola – mondta. – Legalább addig várhattál volna, amíg a házból kiteszem a lábam. – És ezzel kisietett a szobából.

Mr. Lloyd Bostonban házat vásárolt, amely az akkori ízlés szerint előkelőség és kényelem dolgában csodaszámba ment, s hamarosan be is költözött oda ifjú feleségével. Így aztán anyósa otthonától húsz mérföld választotta el. Húsz mérföld az akkori kezdetleges utakon és közlekedési eszközökkel felért mai száz mérfölddel, így aztán házasságuk első évében Mrs. Willoughby bizony csak ritkán látta a lányát. Nagyon hiányzott neki, s fájdalmát még csak növelte, hogy Viola rettenetes búskomorságba esett, amelyből, úgy látszott, csupán levegő- és környezetváltozással lehet kigyógyítani, csak így lehet kissé felvidítani. A fiatal lány búskomorságának valódi okát az olvasó, gondolom, könnyen kitalálja Mrs. Willoughby és barátnői azonban panaszait pusztán fizikai okoknak tulajdonították, s biztosak voltak benne, hogy az említett gyógymód enyhülést fog hozni. Így aztán anyjában felmerült a gondolat, hogy elküldi vendégségbe apai rokonaihoz, akik New Yorkban laktak, s már régóta panaszolták, milyen ritkán látják új-angliai unokahúgaikat. Viola megfelelő felügyelet mellett el is utazott e derék emberekhez, s néhány hónapot töltött náluk. Időközben fivére, Bernard, aki már ügyvédi irodát nyitott, elhatározta, hogy megnősül. Viola hazajött az esküvőre, „szívbajából” látszólag teljesen felépülve, liliomfehér arcán piros rózsákkal, ajkán büszke mosollyal. Arthur Lloyd is átruccant Bostonból sógora esküvőjére, de felesége nélkül, mert az anyai örömöknek nézett elébe. Csaknem egy esztendő telt el azóta, hogy Viola utoljára látta Arthurt. Örült – bár maga sem tudta, miért –‚ hogy Perdita otthon maradt. Arthur boldognak látszott, de házassága óta komolyabb, ünnepélyesebb lett. Viola így még „izgalmasabbnak” találta – e szót ugyan akkor még nem használták mai értelmében, de abban biztosak lehetünk, hogy maga a fogalom már létezett. Valójában Arthur gondolatait felesége állapota kötötte le. Ez azonban korántsem akadályozta meg, hogy fel ne figyeljen Violára, aki ragyogó szépségével teljesen elhomályosította a szegény kis menyasszonyt. A ruhapénz, amit eddig Perdita kapott, most nénjének jutott, aki ezt csodálatos eredménnyel hasznosította. Az esküvőt követő reggelen Arthur szolgája lovára női nyerget tétetett, s kilovagolt sógornőjével. Tiszta, hideg januári reggel volt, a kopár, kemény talajon a lovak frissen nyargalásztak, Viola pedig remekül festett tollas kalapban, szőrmével díszített kék lovaglóruhájában. Egész délelőtt lovagoltak, el is tévedtek, s így ebédre egy tanyai házba kellett betérniük. A téli kora alkony már leszállt, mire hazaérkeztek Mrs. Willoughby komoly arccal fogadta őket: délben küldönc érkezett, jelentve, hogy Mrs. Lloydot elfogták a szülési fájdalmak, s hogy férje azonnal térjen haza. Az ifjú férjnek arra a gondolatra, hogy hosszú órákat elvesztegetett, s hogy gyors vágtával most már felesége mellett lehetne, szenvedélyes szitkok buggyantak ki az ajkán. Csak nagy nehezen lehetett rá beszélni, hogy néhány falatot bekapjon vacsorára, máris felpattant a küldönc lovára, és elvágtatott.

Éjfélre ért haza. Felesége addigra egy kislánynak adott életet. – Ó, miért nem voltál mellettem? – suttogta az asszony, amikor férje az ágya mellé lépett.

– Nem voltam otthon, mikor a küldönc odaért. Violával voltam – válaszolta mit sem sejtve Arthur.

Mrs. Lloyd halkan felnyögött és elfordult. De továbbra is jól érezte magát, és állapota egy hétig állandóan javult. Ám e javulás valamilyen étrendi hiba vagy hűlés következtében hirtelen megszakadt, s ettől kezdve a szegény asszony állapota egyre rosszabbodott. Lloydon kétségbeesés lett úr rá. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy felesége a halálán van. Mrs. Lloyd is tudta, hogy közeledik az utolsó órája, s kijelentette, megbékül a halál gondolatával. A fordulatot követő harmadik este azt mondta férjének, érzi, nem éri meg a reggelt. Elbocsátotta cselédeit, s megkérte anyját, aki előző nap átjött hozzá, hogy hagyja kettesben a férjével. Perdita maga mellé vette az ágyba a gyermekét, oldalvást fordulva a kebléhez szorította, és megfogta férje kezét. Az éjjelilámpát az ágy vastag függönye mögé rejtették, de a szobát izzó vörös fénybe vonták a kandallóban égő fahasábok hatalmas lángjai.

– Különös érzés ilyen tűz mellett meghalni – mondta a fiatalasszony, halvány mosolyt csalva ajkára – Bárcsak egy kevéske tűz lenne az én ereimben is! De úgy látszik, mindent odaadtam ennek a halandó szikrácskának. – Ezzel a kis lányára pillantott, majd szemét férjére emelte, hosszan, mereven nézte Az utolsó érzelem, amely szívében rejtőzött, a féltékenység volt. Még nem tért magához abból a megrázkódtátásból, hogy a vajúdás óráiban férje Violával volt. Arthurban csaknem ugyanannyira bízott, mint amennyire szerette; de nénjére itt, a halál küszöbén is dermesztő borzalommal gondolt. Szíve mélyén érezte, hogy Viola még mindig irigyli tőle szerencséjét; s e boldog, biztonságos év alatt nem halványult el benne a menyasszonyi ruhába öltözött, diadalmasan mosolygó fiatal lány képe. Vajon most, hogy Arthur magára marad, mit tesz majd Viola? Viola szép és varázslatos; miféle mesterkedéshez fog folyamodni, milyen bűvöletbe ejti majd az ő fiatal férje bánatos szívét? Mrs. Lloyd szótlanul nézte férjét. Talán mégsem volna szabad hűségében kételkednie. Szép szemei könnyben úsznak, arcát sírás torzítja, kezének szorítása csupa melegség és szenvedély. Milyen nemesnek, gyöngédnek, milyen hűségesnek és odaadónak látszik. „Nem – gondolta magában Perdita –‚ Arthurnak nem kellhet egy olyan nő, mint Viola. Arthur sohasem fog engem elfelejteni. És Viola sem szereti őt szívből, Viola csak hívságokért, szép ruhákért és ékszerekért rajong.” Perdita fehér kezére nézett, amelyen férjének bőkezűségéből a gyűrűk sora szikrázott, majd meg hálóköntösét szegélyező csipkefodrokra pillantott. „Viola nem is annyira a férjemet, mint inkább a gyűrűimet és a csipkéimet irigyli tőlem.”

Nénje telhetetlenségének gondolata e pillanatban szinte sötét árnyékot vetett Perdita és kislányának védtelen alakja közé.

– Arthur – szólalt meg az asszony –‚ vedd le a gyűrűket a kezemről, ne temesd el őket velem együtt. Egyszer majd a kislányom viselheti ezeket a gyűrűimet, csipkéimet, selymeimet. Ma mindent idehozattam és átnéztem. Nagy ruhatáram van, a tartományban nem is akad párja. Most már hivalkodás nélkül elmondhatom, hisz többé nem lesz rá szükségem, de a lányom számára szép örökség lesz, ha majd felserdül. Olyan holmik vannak közte, amit egy férfi csak egyszer vásárol életében, s ha elvesznek, hasonló szépet újra nem talál. Jól vigyázz hát rájuk. Vagy egy tucat dolgot Violára hagyok, hogy melyeket, ezt anyámnak elmondtam. Neki adtam a kék és ezüst ruhámat, az neki való; én csak egyszer vettem fel, s nem állt jól. De a többit híven őrizd meg ennek a kis ártatlannak. A gondviselés jóvoltából ugyanolyan arcszíne van, mint nekem; viselheti majd a ruháimat; a szeme is olyan, mint az anyjáé. A divat, tudod, húszévenként visszatér. Minden alakítás nélkül viselheti majd a holmijaimat. Csak feküdjenek biztonságban, amíg a kicsike beléjük nem nő – feküdjenek kámfor és rózsalevél közt; az illatos sötétben megtartják színüket. Fekete hajához jól fog illeni a meggyszínű szaténruha. Megígéred, Arthur?

– Mit, drágám?

– Ígérd meg, hogy megőrzöd szegény kis feleséged régi ruháit.

– Attól félsz talán, hogy eladom őket?

– Nem. Csak attól, hogy esetleg elkallódnak. Az anyám majd szépen becsomagolja őket, te pedig zárd az egészet biztos helyre. A padlásszobában van egy nagy vaspántos láda; tudod, melyikre gondolok? Abban tömérdek holmi elfér, az egészet odarakhatod. Anyám és a házvezetőnő majd bepakolják, s odaadják neked a kulcsát. Tartsd az íróasztalodban, senkinek ne add oda, csak a gyermekünknek. Megígéred?

– Igen, igen, megígérem – válaszolta Arthur, bár sehogy sem értette, miért ragaszkodik a felesége ilyen szenvedélyesen ehhez a gondolathoz.

– Megesküszöl rá? – ismételte Perdita.

– Igen, megesküszöm.

– Na jó, hiszek neked, hiszek neked – mondta a szegény asszony, s olyan pillantást vetett férjére, amelyből az – ha gyanította volna Perdita bizonytalan félelmeit – ugyanannyi esdeklést, mint meggyőződést olvashatott volna ki.

Lloyd józanul és férfiasan viselte gyászát. Egy hónappal felesége halála után üzleti ügyei módot adtak neki, hogy Angliába utazzon. Örömmel ragadta meg az alkalmat, mert úgy érezte, az utazás eloszlatja majd bánatos gondolatait. Csaknem egy évig maradt távol; kislányát ez idő alatt nagy anyja dajkálta, gondozta. Amikor visszatért, újból tágra nyitotta ismerősei előtt háza kapuit, s annak a szándéknak adott kifejezést, hogy ugyanolyan házat fog vezetni, mint felesége életében. Hamarosan mindenki azt jósolgatta, hogy ismét meg akar házasodni, s legalább egy tucat eladó lány akadt, akikről elmondhatjuk, nem rajtuk múlt, hogy e jóslat – fél évvel Arthur visszatérte után – még mindig nem vált valóra. Mr. Lloyd a kislányt továbbra is anyósa kezei közt hagyta. Mrs. Willoughby ugyanis váltig hangoztatta, hogy ilyen zsenge korban a helyváltoztatás ártalmas lehet az egészségre. De Arthur végül is kijelentette, hogy nagyon vágyik a gyermeke után, s a városba kívánja hozatni. Elküldte hát érte hintaját meg a házvezetőnőjét, hogy hozzák haza a kicsikét, Mrs. Willoughby rettegett, nehogy a csöppségnek útközben valami baja essen, s Viola, hogy a félelmét eloszlassa, felajánlotta, hogy elkíséri a kislányt, s majd másnap hazajön. Így hát Viola az unokahúgocskáját elkísérte a városba, ahol Mr. Lloyd a háza küszöbén fogadta, kedvességétől meghatva, hálásan, Viola másnap nem tért haza, sőt egy egész hétig távol maradt, s amikor végül mégis betoppant, csak a ruháiért jött. Mert sógora hallani sem akart arról, hogy végleg hazamenjen, s ugyanígy volt ezzel a kislány is. Ha Viola csak egy percig otthagyta, máris sírni, nyöszörögni kezdett. Bánatának láttán Arthur majd eszét vesztette, esküdözött, hogy ha Viola hazamegy, ebbe a kislány belehalna. Egy szó, mint száz, a férfit is meg a gyermeket is csak az nyugtathatta meg, ha Viola mindaddig velük marad, míg a szegény csöppség meg nem szokja, hogy idegen arcokat lásson maga körül.

Két hónapba telt, amíg ezt elérték; mert Viola csak ennek az időnek elteltével vett búcsút sógorától. Mrs. Willoughby ugyancsak csóválta a fejét lánya távolmaradásán; azt mondogatta, hogy ez nem illendő, s hogy már az egész város erről pletykál. Csak azért nyugodott bele a dologba, mert Viola távolléte alatt odahaza szokatlan békesség honolt. Bernard Willoughby ugyanis hazahozta feleségét, s az ifjú asszony és sógornője közt egykettőre elkeseredett gyűlölködés támadt. Violát angyalnak éppenséggel nem lehetett mondani, a mindennapi életben azonban eléggé türelmesen viselkedett, s ha most mégis veszekedett Bernard feleségével, ezt nem minden ok nélkül tette. De veszekedett vele, annyi szent, s hozzá nemcsak ellenfelének, hanem az állandó perpatvarok kétcsendes szemtanújának is nagy-nagy bosszúságára. Így aztán Viola számára már csak azért is igen kellemes volt, hogy sógora házában tartózkodhatott, mert így nem kellett érintkeznie ellenszenvének otthoni tárgyával. De kétszeresen – sőt tízszeresen – kellemes volt azért is, mert ily módon régi szerelme tárgyának közelében maradhatott. A néhai Mrs. Lloyd nem is tudhatta talán, mélységes bizalmatlansága mennyire jogos. Viola kezdettől fogva szenvedélyes szerelmet érzett sógora iránt, s Mr. Lloyd e – bánatos érzelmi állapotához hangolt – szenvedély hevének csakhamar hatása alá került. Arthur, ahogy már céloztam rá, nem volt amolyan petrarcai lélek, az efféle eszményi állhatatosság nem tartozott jellemvonása közé. Alig néhány napja élt egy fedél alatt a sógornőjével, máris rájött, hogy Viola – az akkori idők szóhasználatával élve – ördögien csinos nő. Hogy vajon Viola valóban olyasféle álnok mesterkedésekhez folyamodott-e, mint amilyeneket szegény húga annak idején feltételezett róla, nem érdemes feszegetnünk. Elég annyi, hogy megtalálta a módját annak, hogy önmagát a lehető legelőnyösebb színben tüntesse fel. Délelőttönként az ebédlőben a nagy kandalló előtt üldögélt, valamiféle hímzésen dolgozott, s unokahúgocskája eközben a lábánál a szőnyegen vagy ruhájának uszályán a gombolyagokkal játszadozott Lloydnak nagyon ostoba fráternek kellett volna lennie, hogy érzéketlen maradjon e bűbájos látvány sugalmazásaival szemben. Rajongva szerette gyermekét, minduntalan karjába kapta, fel-le dobálta, úgyhogy a kislány visítozott a gyönyörűségtől. Arthur eközben gyakran túllépte az ifjú hölgy által engedélyezett határokat, s ilyenkor a kicsike hirtelen hangos sírással tudatta vele rosszallását. Viola erre ölébe ejtette hímzését, s annak az ifjú lánynak mosolyával, akinek a szűzi képzelet már feltárta az anyai gyógyerők minden titkát, szép karját a kislány felé nyújtotta, Lloyd pedig átadta neki a csöppséget, s eközben szemük összevillant, kezük összeért, majd Viola a keblét borító kendő hófehér redői közt egykettőre elhallgattatta a zokogó kislányt. Közben azonban tökéletesen megőrizte méltóságát, tartózkodóbb módot el sem lehetett volna képzelni, mint amellyel sógorának vendégszeretetét fogadta. Sőt inkább azt mondhatnánk, hogy e tartózkodó magatartása valamiféle keménységről tanúskodott. Lloydban az a nyugtalanító érzés ébredt, hogy Viola ugyan a házában lakik, s mégis megközelíthetetlen. A hosszú téli esték beálltakor, félórával a vacsora után Viola már meggyújtotta gyertyáját, szép, tiszteletteljes pukedlit csinált ifjú sógora előtt, s máris vonult lefeküdni. Ha az ilyesmit mesterkedésnek lehet nevezni, akkor Viola valóban nagy mester volt. Mesterkedésének hatása azonban csak lassan, fokozatosan mutatkozott meg: kiszámítottan, hogy finoman árnyalt crescendóban érje a fiatalon elözvegyült férfi képzeletét. Így aztán, mint már tudjuk, hosszú hetek múltak el, mígnem Viola biztosra vehette, hogy fáradozása meghozza a gyümölcsét. Amikor erről már teljességgel megbizonyosodott, összecsomagolta holmiját, és visszatért anyja házába. Három napig várt; a negyediken aztán betoppant Mr. Lloyd – tiszteletteljes, de szenvedélyes kérő minőségében. Viola csupa alázattal hallgatta szavait, s végtelen szerénységgel mondott igent. Nehéz elképzelni, hogy a néhai Mrs. Lloyd megbocsátott volna férjének, de ha rosszallását egyáltalán valami is eloszlathatta, akkor ez ennek a beszélgetésnek szertartásos, szűzies mértékletessége lett volna. Viola csak rövid várakozási időt szabott jegyesének. Az illendőségnek megfelelően a legnagyobb csendben, sőt csaknem titokban esküdtek meg, talán – ahogy akkoriban a rossznyelvek huncutul mondogatták – abban a reményben, hogy ez esküvő híre így el sem jut a néhai Mrs. Lloyd fülébe.

Házasságuk látszólag boldog volt, mindegyik fél meg kapta, amit kívánt: Lloyd az „ördögien csinos nőt”, Viola pedig... ám Viola vágyai, ahogy ezt az olvasó megfigyelhette, mind ez ideig merő rejtély maradtak. Boldogságukra két sötét árnyék hullt, de, remélték, mindkettőt elűzi majd az idő. Mrs. Lloyd ugyanis házasságuk első három évében nem szült gyereket, férjét pedig ugyanekkor súlyos anyagi veszteségek érték. Ez az utóbbi körülmény a háztartásban takarékosságra kényszerítette, így aztán Viola nem élhetett olyan előkelő dámához méltó életet, mint valamikor a húga. De makacs állhatatossággal mégis sikerült megőriznie az elegancia látszatát, bár mi tagadás, ehhez sokkal több találékonyság kellett, mint amennyi a valódi arisztokratikus nyugalomhoz illik. Viola arról már réges-rég meggyőződött, hogy húgának hatalmas ruhatárát félretették a kislánya részére, s hogy most az egész használatlanul hever a poros padlásszoba hálátlan homályában. Vérforraló gondolat volt, hogy mindezek a gyönyörű anyagok annak a kislánynak parancsára várjanak, aki gyermekszéken ülve fakanállal eszi a tejbe aprított kenyeret. Violában volt annyi jó ízlés, hogy hosszú hónapokig ne hozza szóba a dolgot. De ekkor aztán félénken előállt vele. Nem szörnyű kár, hogy ennyi szép holmi veszendőbe menjen? Mert veszendőbe megy: színe kifakul, kirágja a moly, kimegy a divatból. Lloyd azonban erre olyan határozott és nyers nemmel válaszolt, hogy Viola belátta, jelenleg minden további kísérlete hiábavaló volna. Fél év telt el, újabb nélkülözések és vágyakozások közepette. Viola gondolatai epekedve keringtek húga hagyatéka körül. Felment a padlásra, s elnézte a ládát, amelybe e hagyatékot bebörtönözték. Három jókora lakat és a vaspántok mogorva daccal tekintettek vissza rá, s ez még csak sarkallta vágyait. A láda megvesztegethetetlen mozdulatlanságában valami szörnyen bőszítő lapult. Olyan volt, akár egy mogorva, ősz cseléd, aki makacsul őrzi gazdája családi titkait. Hatalmas kiterjedése jókora befogadó képességre vallott, s midőn Viola topánkája orrával meg kopogtatta az oldalát, tömör, teli hangot adott, úgyhogy az asszony arcát a meddő epekedéstől elöntötte a vér. – Ez képtelenség – kiáltotta –‚ ez aljas, gonosz dolog! – S menten elhatározta, hogy újabb támadást intéz férje ellen. Másnap, ebéd után, midőn Arthur a borát iszogatta, Viola nagy bátran elébe állt. De férje már az első szónál szigorúan félbe szakította:

– Egyszer s mindenkorra vedd tudomásul, Viola, hogy erről szó sem lehet. S nagyon rossz néven venném, ha valaha is visszatérnél erre a dologra

– Helyes – mondta Viola – Most legalább tudom, mennyire becsülsz. Egek – tört ki –‚ micsoda szerencsés asszony vagyok! Mondhatom, szép dolog, hogy valakit holmi szeszélyből feláldozzanak! – És szemét elárasztották a düh és csalódottság könnyei.

Lloyd – mint minden jóérzésű férfi – irtózott a női könnyektől, s így megkísérelte – jobban mondva, hajlandó volt – megmagyarázni a dolgot. – Nem szeszélyről van szó, drágám – mondta –‚ hanem ígéretről, esküről.

– Esküről? Szép dolog ilyesmivel kapcsolatban esküdözni! És kinek esküdtél meg, ha szabad kérdeznem?

– Perditának – válaszolta az ifjú férj. Egy másodpercre felpillantott, majd tüstént lesütötte szemét.

– Perdita, ó, Perdita! – Viola szeméből újra kibuggyantak a könnyek. Keble rázkódott a viharos zokogástól, s ez a zokogás csak hosszú idő óta szunnyadó párja volt a könnyáradatnak, amellyel akkor éjjel enyhítette bánatát, amikor hírét vette Perdita eljegyzésének. Józanabb pillanataiban azt remélte, hogy már levetkőzte irigykedését, de ezúttal teljesen elborították indulatai. – s könyörgöm – kiáltotta –‚ milyen jogon rendelkezett Perdita az én jövőm felett? Miféle jogon kötelez téged esküvel ilyen álnokságra, kegyetlenségre? Ó, nekem bezzeg tiszteletre méltó hely és igazán ragyogó szerep jutott! Én csak azt kapom, amit Perdita számomra meghagyott! És mit hagyott meg? Csak most jöttem rá, hogy milyen keveset. Semmit, semmit, semmit!

Mindez aligha tetszett logikusnak, de annál hatásosabban, szenvedélyesebben hangzott. Lloyd átkarolta feleségét, hogy megcsókolja, ám Viola előkelő megvetéssel lerázta magáról. Arthur – szegény flótás! Vágyott egy „ördögien csinos nő” után, s megkapta. Viola megvetése kibírhatatlan érzésekkel töltötte el. Szégyentől égő füllel sompolygott odább, tétován, zaklatottan. Előtte állt az íróasztala, benne az a szent kulcs, amelyet saját kezűleg fordított meg háromszor a zárban. Arthur fel-alá járkált, kinyitotta az íróasztalt, egy titkos fiókból elővette a kulcsot. Egy kis csomagban rejtőzött, amelyet saját tisztes címerével pecsételt le. „Teneo – hirdette a felirat –‚ hűséges maradok.” Arthur szégyellte visszatenni. Odadobta hát az asztalra a feleségének.

– Tartsd meg magadnak! – sikoltotta Viola. – Nekem nem kell. Vidd innen, ne is lássam.

– Mosom kezeimet – mondta a férje. – Isten bocsásson meg nekem.

Mrs. Lloyd méltatlankodva rándított egyet a vállán, s gőgösen kivonult a szobából, miközben ifjú férje egy másik ajtón távozott. Tíz perc múlva Mrs. Lloyd visszatért, s a szobában unokahúgocskáját és a dajkát találta. A kulcs nem volt az asztalon. Viola a gyermekre pillantott. A kicsike egy széken üldögélt kezében a csomaggal. Ujjacskái máris feltörték a pecsétet. Mrs. Lloyd sietve birtokba vette a kulcsot.

Arthur a szokott vacsoraidőben kijött dolgozószobájából. Június volt, a vacsorát napvilágnál szolgálták fel. Az étel már ott állt az asztalon, de Mrs. Lloyd még nem jelent meg. Arthur elküldött érte egy inast, aki azzal tért vissza, hogy úrnője nincs a szobájában s a cselédlányoktól azt hallotta, ebéd óta nem is látták. Valójában észrevették, hogy sírt, s mivel azt gondolták, hogy bezárkózott a szobájába, hát senki sem akarta zavarni. Férje körbejárta a házat, mindenfelé hívogatta, de választ nem kapott. Végül aztán eszébe jutott, hogy talán a padlásra ment. Ez a gondolat kellemetlen érzésekkel töltötte, el ezért a szolgákat lent hagyta, felesége keresésénél nem akart tanúkat. Eljutott legfelső emeletre vezető lépcső aljáig; itt aztán kezét a korlátra téve megállt, s feleségét szólította. Hangja reszketett. Újból elkiáltotta magát, erősebb, határozottabb hangon. Ám most is csak kiáltásának halk visszhangja törte meg tökéletes csendet, ahogy a tágas boltozat alatt kérdő szavát ismételte. De valami ellenállhatatlan erő mégis arra kész tette, hogy felmenjen a lépcsőn. A lépcső egy nagy teremre nyílt, amelyet körös-körül szekrények szegélyeztek; nyugat felé ablakban végződött most a hunyó nap utolsó sugarai áradtak be rajta. Az ablak előtt állt a nagy láda, s az ifjú férj a láda előtt borzadva látta meg felesége térdeplő alakját. Egy szempillantás alatt mellette termett, de szó nem jött ajkára. A láda nyitva állt, látni engedte az illatos kendők közé helyezett drága holmikat, ékszereket. Viola hátradőlve térdepelt, egyik kezével a padlóra támaszkodott, a másikat szívéhez szorította. Tagjain a halál merevsége ült, s arcát a tűnő nap fényében még a halálnál is borzalmasabb valami torzította el. Viola félelmében, haláltusájában ajkát könyörgésre nyitotta, de két bosszúálló szellemkéz tíz könyörtelen ujjának véres nyomai ott izzottak vértelen homlokán és arcán.

Legújabbak

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Robert E. Howard:
Riders of Bablyon, The

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az / Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre