Sir Edmund Orme

Eredeti cím: Sir Edmund Orme

0 301

Szerző: Henry James • Év: 1891

Noha a töredék nincs datálva, az itt következő feljegyzések a jelek szerint jóval azután készültek, hogy szerzőjük felesége véleményem szerint az alább említett szereplők egyike — meghalt. Ez a különös történet mindazonáltal semmi olyasmit nem tartalmaz, ami végleg eligazíthatna ez ügyben, bár a kérdés talán nem is oly lényeges. Amikor a feljegyzések szerzőjének ingóságai a birtokomba kerültek, az itt olvasható oldalakat egy kulcsra zárt fiókban, a szerencsétlen sorsú asszony túlságosan rövid életpályájával (gyermekszülésben halt meg egy évvel a házasságkötést követően) kapcsolatos dokumentumok, naplójegyzetek, kimutatások, megfakult fényképek és báli meghívók között találtam. Ez az egyetlen összefüggés, amelyre hivatkozhatok, önök pedig könnyen azt mondhatják — és valószínűleg így is tesznek majd —‚ hogy a történet túlságosan elrugaszkodott ahhoz, hogy bármiféle kimutathatóan valóságos gyökere legyen. Azért valóban nem kezeskedhetek, hogy szerzője ténylegesen megtörtént események krónikájának szánta a feljegyzéseket — a szerző általában vett szavahihetőségéért viszont annál inkább. A feljegyzéseket egyébként sem másoknak, hanem saját magának készítette. Miután a döntés az én kezemben van, épp rendkívüli tartalmuk miatt határoztam úgy, hogy a nyilvánosság elé tárom őket. Ami a feljegyzések formai oldalát illeti: az olvasókat arra kérem, ne feledjék, hogy a szerző kizárólag önmaga számára készítette őket. A neveken kívül semmit nem változtattam meg.

 

*

 

Ha ebben a dologban rejtőzik valahol egy történet, akkor pontosan meg tudom mondani, hogy ez a történet mikor kezdődött. Egy lágy és mozdulatlan novemberi vasárnap délben, épp az istentisztelet után, a napsütötte tengerparti Promenádon Brightont zsúfolásig megtöltötték az idelátogatók; a társasági idény csúcspontján jártunk, a vasárnap pedig nemcsak elbűvölően szép volt, de még inkább valahogyan tiszteletet parancsoló — ami arra is magyarázatul szolgált, hogy miért sétáltak oly sokan a korzón. Még a kék tenger is illedelmesnek tűnt; mint ha finoman horkolva elszundított volna (ha ez illedelmességnek nevezhető), mintha maga a természet mondta volna el az aznapi prédikációt. Miután az egész délelőttöt levélírással töltöttem, elindultam otthonról, hogy még ebéd előtt vessek egy pillantást a tengerre. A King’s Roadot a homokos tengerparttól elválasztó korlátra könyökölve álltam, és azt hiszem, éppen cigarettáztam, amikor egy tréfásnak szánt mozdulatra — a vállamra helyezett könnyű sétapálcára — lettem figyelmes. A tréfa ideája, mint kiderült, a Királyi Lövészezrednél szolgáló Teddy Bostwick agyában fogant, és kiagyalója az elmés társalgáshoz való hozzájárulásnak szánta. A társalgás annak rendje s módja szerint kezdetét is vette, miközben együtt sétafikáltunk a korzón (Teddy mindig belekarolt az emberbe, hogy ezzel is jelezze: megbocsát, amiért nehéz felfogásúak lévén — nem értjük a humorát), elnézegettük az embereket, némelyiküknek oda is köszöntünk, mások kilétével kapcsolatban találgatásokba bocsátkoztunk, és a lányok szépségét illető nézetkülönbségeinket hangoztattuk. Charlotte Mardennel kapcsolatban azonban miközben figyeltük, ahogy anyja oldalán közeleg felénk — teljes volt köztünk az egyetértés, és aligha lett volna bárki is, aki nem hozzánk hasonlóan vélekedik. Hajdanán a brightoni levegő a csúnyácska lányokat csinossá, a csinosakat még csinosabbá változtatta — nem tudom, vajon még ma is működik-e a varázslat. A hely mindenesetre nyüzsgött a hamvas arcocskáktól, Miss Marden arca azonban olyan volt, hogy az emberek utánafordultak. Az ég a tudója, mi is megtorpantunk — megtorpanásunknak legalábbis ez volt az egyik oka, a hölgyeket ugyanis már ismertük.

Visszafordultunk velük, csatlakoztunk hozzájuk, oda mentünk, ahova ők tartottak. Csak a Promenád végéig indultak, és aztán vissza — épp akkor jöttek ki a templomból. Teddy sajátos humorérzéke ismét megnyilvánult; ezúttal abban, hogy rögtön kisajátította Charlotte-ot, otthagyva engem a mama sétapartneréül. Mégsem voltam boldogtalan: a lány ott ment előttem, én pedig róla beszélhettem. Sétánk egyre hosszabbra nyúlt, Mrs. Marden maga mellett tartott, majd kisvártatva bejelentette, hogy fáradt, és le kell ülnie. Az egyik szélvédett padon találtunk is helyet — pletykálkodtunk, miközben jöttek-mentek az emberek. Anya és lánya kettősében mindig is elképedéssel töltött el a tény, hogy hasonlatosságuk még az efféle hasonlatosságok között is párját ritkító volt — annál is inkább, mert oly kevéssé volt tekintettel a kettőjük természete közötti különbségre. Az ember gyakran hall olyasmit, hogy az érett anyákról afféle figyelmeztetés gyanánt beszélnek — jelzőtáblák gyanánt, amelyek többnyire inkább lebeszélik az érdeklődőket, s amelyek azt mutatják meg, mi lesz majd a lányukból. Abban azonban semmi elrettentőt nem láttam, hogy Charlotte ötvenöt éves korában épp olyan gyönyörű lesz majd, mint Mrs. Marden, még akkor sem, ha szépségének a sápadtság és a gondterhelt arckifejezés lesz a feltétele. A huszonkét éves Charlotte-ról áradt valamiféle rózsás tisztaság vagy üresség, és imádnivalóan szép volt. Fejformája ugyanolyan elbűvölő, mint anyjáé, és arcvonásai is ugyanabba a finom mintázatba rendeződtek. Voltak emellett bizonyos pillantások, mozdulatok és tónusok (pillanatok, amikor nehéz volt eldönteni, hogy a hangról van-e szó vagy inkább a beszédmódról), amelyek tükröződésnek, visszhangnak tetszettek a két személyiség között.

A két hölgy kisebbfajta vagyont mondhatott a magáénak, valamint egy vidám kis házat Brightonban, tele portrékkal, emléktárgyakkal és trófeákkal (a könyvespolcok tetején álló kitömött állatok, üvegkalitkában rekedt pergamenszínű, lakkozott halak), amelyekhez Mrs. Marden saját elmondása szerint kegyes érzületű emlékek okán ragaszkodott. Betegeskedő férjét Brightonba „rendelték”, hogy itt töltse életének utolsó éveit, Mrs. Marden pedig korábban már említette nekem, hogy itt még mindig úgy érzi, férje jóságának oltalma alatt áll. Férje szívjósága a jelek szerint nem lehetett csekély, és néha úgy tűnt, mintha Mrs. Marden bizonyos titokzatoskodó gyanúsítgatások ellen védelmezné azt. Szemmel láthatóan szüksége volt valami oltalomra, valami jótékony befolyásra, amelyet előszólíthat és ápolgathat; volt benne valami homályos és csendes vágyakozás, biztonság utáni sóvárgás. Szüksége volt barátokra, és volt is belőlük bőven. Már első találkozásunk alkalmával kedves volt hozzám, de soha nem gyanakodtam arra, hogy közönséges céljai lennének, hogy udvarolni vagy hízelegni akarna nekem — noha ez a gyanú, nem meglepő módon, gyakorta felmerül egyes elbizakodott ifjakban. Soha nem jutott eszembe, hogy esetleg a lánya számára akar megkaparintani, vagy, ahogyan az némely természetellenesen viselkedő mamáknál előfordul, önmaga számára, Olyan, mintha bennük kettőjükben lett volna valami közös és szégyenlős vágy, mintha ők ketten csak azt akarták volna mondani: „Jaj, kérem, legyen a barátunk, és bízzon bennünk! Ne féljen, nem várjuk el, hogy feleségül vegyen bennünket!”

— A mamában persze van valami különleges — közölte velem Charlotte bizalmasan még ismeretségünk kezdetén. Bálványozta anyja külső megjelenését. Semmi nem ébresztette fel a hiúságát, kivéve ezt az egyetlen dolgot; a kissé felvont szemöldököt mint valami elbűvölő és megváltoztathatatlanul végleges tényt fogadta el.

— A drága mama úgy néz ki, mintha épp az orvost várná — mondta máskor. — Lehet, hogy épp ön az orvos? Ön szerint maga az? — Egyre inkább úgy tűnt, hogy rendelkezem némi gyógyító erővel. Mindenesetre attól kezdve, hogy megtudtam, Charlotte-ba is van valami „rettenetesen furcsa” — mert hogy Mrs. Marden egyszer elejtett egy ilyen megjegyzést —‚ a hölgyek között kapcsolat rendkívül érdekfeszítőnek tűnt. Alapjában véve boldogok voltak együtt; gondolatban mindketten rengetege foglalkoztak a másikkal.

A Promenád andalgó népe rendületlenül rótta köreit, és hamarosan elhaladt előttünk Charlotte is, Teddy Bostwick karján. A lány mosolyogva felénk biccentett, és már indult is tovább, a visszaúton azonban megállt, hogy beszélgessünk egy kicsit. Bostwick kapitány egyszerűen nem hajlandó hazamenni szerinte ahhoz túlságosan is örömteli ez az alkalom; mehetnek-e hát még egy kört a Promenádon? Mrs. Marden ráhagyta mondván, „Tégy, amit akarsz”, a lány pedig szemtelenül rám mosolygott a válla fölött, amikor magunkra hagytak bennünket. Teddy a lornyonján keresztül rám sandított, én azonban
nem törődtem vele; csak Miss Mardenen járt az eszem, miközben nevetve jegyeztem meg beszélgetőtársamnak:

— Hanem tudja, a lánya egy kis kokott.

— Ne mondjon ilyet... ne mondjon ilyet! — suttogta Mrs. Marden.

— A legaranyosabb lányok mindig azok... de csak egy kicsit — engeszteltem nagylelkűen.

— De akkor miért büntetik meg őket mégis mindig?

Kérdésének vehemenciája meglepett — olyan volt, mint egy éles, eleven villanás. Éppen ezért gondolkodnom kellett egy pillanatig, mielőtt visszakérdeztem:

— Mit tud ön erről?

— Én is rossz kislány voltam.

— És megkapta a büntetését?

— Egész életemben magammal cipelem — felelte Mrs. Marden, elfordítva a tekintetét.

— Ah! — kiáltotta zihálva a következő pillanatban, majd felpattant, és a lányára meredt, aki épp most jelent meg újra Bostwick kapitány társaságában. Mrs. Marden pár pillanatig csak állt, arcán végtelenül furcsa kifejezéssel aztán ismét lerogyott a padra, és láttam, hogy fülig pirult Charlotte, akinek a figyelmét nem kerülte el anyjának mozdulata, egyenesen odajött, sietős gyengédséggel megfogta Mrs. Marden kezét, s leült mellé a másik oldalra. Charlotte elsápadt — merev, rémült tekintetet vetett anyjára. Mrs. Marden, akinek valami olyasmi okozott megrázkódtatást, ami a mi figyelmünket elkerülte, mostanra összeszedte magát vagyis csendesen és kifejezéstelen arccal ült, a közönyös tömeget, a napfényjárta levegőt, a szunnyadó tengert bámulva A pillantásom azonban történetesen épp a két hölgy egymásba kulcsolt kezére esett, és rögtön kitaláltam, hogy az idősebb hölgy kezének szorítása kétségbeesetten erős. Bostwick ott állt előttük, nem értette, mi lehet a baj, és az aprócska és üres üvegkorong mögül engem kérdezett, hogy én vajon tudom-e; mire Charlotte pillanatnyi szünet után némi ingerültséggel odaszólt neki:

— Mit álldogál úgy, Bostwick kapitány! Menjen el — kérem, menjen el!

Erre én is felálltam. Reménykedtem, hogy Mrs. Marden nem beteg, ő azonban rögtön rimánkodni kezdett, hogy ne menjünk el, hogy igenis maradjunk, és hogy később majd menjünk el hozzájuk ebédre. Odavont maga mellé a padra, és egy pillanatra éreztem, hogy olyan erővel szorítja meg a karomat, ami lehetett a zaklatottság önkéntelen beismerése, de nekem szánt személyes jel is. Hogy pontosan mit akart értésemre adni, azt nem tudtam kitalálni; talán észrevett valakit, vagy valami rendelleneset látott a tömegben. Néhány perc múlva elmondta, hogy már jól van; mindössze arról van szó, hogy néha felgyorsul a szívverése amilyen gyorsan jön, ugyanolyan gyorsan el is múlik. Ideje volt indulnunk, és így is tettünk. Úgy éreztük, ezzel az incidens lezárult. Bostwick és én társaságkedvelő barátaink házában ebédeltünk, és amikor hazafelé tartottunk, a kapitány bejelentette, hogy soha életében nem találkozott még ilyen bájos és kedves teremtésekkel.

Mrs. Marden megígértette velünk, hogy másnap náluk uzsonnázunk, és általánosságban is arra buzdított bennünket, hogy minél gyakrabban látogassunk el hozzájuk. Másnap azonban, amikor eljött az öt óra, és bekopogtam a takaros kis ház kapuján, az a hír fogadott, hogy a hölgyek Londonba utaztak. A komornyiknál hagytak üzenetet számunkra: megbízatásának eleget téve elmondta nekünk, hogy a hölgyeket hirtelen elszólította a kötelesség — elnézésünket kérik. Pár napig nem lesznek a városban. Ennél többet nem tudtam kiszedni a szófukar szolgából. Három nappal később ismét próbálkoztam, de még nem érkeztek meg; és csak egy hét múlva jött üzenet Mrs. Mardentől, amelyben ez állt: „Visszajöttünk; jöjjön el, kérem, és ne haragudjon ránk!” Emlékszem, ekkor történt (amikor rögtön a levél kézhez vétele után meglátogattam őket), hogy Mrs. Marden elmondta nekem, megérzései szoktak lenni. Nem tudom, akkortájt épp hányan szenvedtek Anglia-szerte efféle csapástól, azok ellenben bizonyosan kevesen voltak, akik beszéltek is róla; ezért aztán háziasszonyom közlését eredetinek találtam, különösen azért, mert elmondása szerint kísérteties sugallatai közt olyanok is voltak, amelyek velem kapcsolatosak. Mások is jelen voltak henye brightoni népség, riadt tekintetű és a társalgást lényegtelen apróságok közbekotyogásával megzavaró vénasszonyok —‚ és mindössze néhány percem volt, hogy beszéljek Charlotte-tal; másnap azonban mindkettőjükkel újra találkoztam vacsoraidőben, és elégedetten láttam, hogy Miss Marden mellé ültettek. Ez az óra mindig megmaradt az emlékezetemben: akkor árasztotta el egész lényemet az érzés, hogy Charlotte gyönyörű és szabad szellemű teremtés. Személyiségét mindaddig csak foszlányokban és fényfoltokban láttam, mint egy töredékekben énekelt dalt, most azonban feltárult előttem a maga mindent betöltő, rózsás fényű ragyogásában, mintha a hangerő a maximálisra növekedett volna — most hallhattam végre az egész áriát. Édes és üdítő muzsika volt — utóbb gyakran dúdolgattam magamban.

Vacsora után váltottam pár szót Mrs. Mardennel; ez akkor történt, késő este, amikor behozták a teát. Tálcát egyensúlyozó inas ment el mellettünk; megkérdeztem Mrs. Mardent, kér-e teát, és miután bólintott, elvettem egy csészét a tálcáról, hogy odaadjam neki. Mrs. Marden kinyújtotta érte a kezét, és amennyire láttam, minden a legnagyobb rendben volt; amikor azonban épp átvette a csészét, Mrs. Marden riadtan megtorpant, így aztán a porceláncsésze és a csészealj csörömpölve leesett, ráadásul anélkül, hogy beszélgetőtársam megtette volna azt az annyira tipikusan női, a ruha megóvására irányuló mozdulatot. Guggolva szedegettem fel a cserepeket; amikor felegyenesedtem, Mrs. Marden a szoba másik sarkában álló lányát nézte, aki mosolyogva, de szemében aggódó fénnyel nézett vissza rá. „Drága mama, mi a csuda van veled?” — mintha ezt kérdezte volna némán. Mrs. Marden elpirult, pontosan úgy, mint egy héttel korábban a Promenádon, miután azt a különös mozdulatot tette, így aztán meglepett, amikor váratlan magabiztossággal. Így szólt hozzám:

— Igazán nem szép dolog, hogy ilyen lyukas markú! — Épp valami mentegetőzésfélét kezdtem dadogni a kezem védelmében, amikor észrevettem, hogy Mrs. Marden kétségbeesetten kérlelő tekintettel mered rám. Tekintete először kétértelműnek tűnt, ami csak fokozta zavarodottságomat; de aztán egy csapásra megértettem, olyan világosan, mintha Mrs. Marden tényleg odasúgta volna: „Tegyen úgy, mintha ön lett volna a hibás — tegyen úgy, mintha ön lett volna!” Visszajött az inas, hogy elvigye a cserepeket és feltörölje a kiömlött teát, és miközben én azon igyekeztem, hogy hihetően játsszam a szerepemet, Mrs. Marden hirtelen mozdulattal elfordult mind tőlem, mind a lányától, és átment egy másik szobába. Észrevettem, hogy a legkevésbé sem törődött a ruhája állapotával.

Aznap este már egyikükkel sem volt módom beszélni, másnap reggel azonban a King’s Roadon találkoztam Miss Mardennel, aki összetekert kottákat vitt a karmantyújában. Elmesélte, hogy ezúttal egyedül ment el otthonról, duetteket gyakorolt egy barátnőjével, én pedig megkérdeztem, nem lenne-e kedve, immár társaságban, még egy kicsit megnyújtani a kimaradását. Engedélyezte, hogy a házukig kísérjem; amikor ott álltunk a kapu előtt, megkérdeztem, bemehetek-e.

— Nem, ma nem... ma nincs szükségem önre — felelte Charlotte keresetlen, de nem bántó nyíltsággal, és szavai arra ösztökéltek, hogy sóvárgó, zavart tekintetet vessek a ház egyik ablakára. Pillantásom Mrs. Marden sápadt arcára esett; a szalonban állt, és bennünket nézett. Elég sokáig állt ott ahhoz, hogy biztos legyek benne, valóban őt látom, nem pedig valami jelenést, ahogy egy pillanatra hittem, de aztán eltűnt, még mielőtt a lánya is észrevehette volna. Közös sétánk során Charlotte egyáltalán nem beszélt az anyjáról. Miután közölte velem, hogy nem tartanak igényt a társaságomra, egy ideig nem mentem feléjük, ezután pedig olyan körülmények merültek fel, amelyek továbbra is megakadályozták, hogy találkozzunk. Végül aztán Londonba utaztam, és míg ott időztem, elháríthatatlan meghívást kaptam Trantonből, egy festői sussexi birtokról, amelynek tulajdonosaival, egy házaspárral, nemrégiben ismerkedtem meg; azt kérték, hogy azonnal utazzam oda.

Londonból Trantonba indultam hát, és amikor megérkeztem, egy tucatnyi más vendég között ott találtam Mrs. Mardent és a lányát is. Mrs. Marden első dolga volt, hogy megkérdezze:

— Meg tud nekem bocsátani?

Amikor rákérdeztem, hogy miért is kellene megbocsátanom, így felelt:

— Mert önre borítottam a teát.

Azt válaszoltam, hogy a tea az ő ruhájára ömlött, mire így szólt:

— Akárhogyan is, nagyon udvariatlanul viselkedtem; de azt hiszem, egy napon majd megérti, és akkor nem fog ilyen szigorúan ítélkezni fölöttem.

A legelső ott töltött napom során kétszer-háromszor is célozgatott (korábban sem türtőztette magát e téren) a rám váró misztikus beavatásra, így aztán — ahogy mondani szokták — ugratni kezdtem ezzel, mondván, jobb szeretném, ha a beavatás inkább kevésbé lenne varázslatos, de hamarabb részem lehetne benne. Mrs. Marden azt felelte, hogy ha majd elérkezik, mindenképpen részem lesz benne — nemigen lesz más választásom. Hogy ez a valami bekövetkezik, abban ő a maga részéről egy percig sem kételkedik, mélyről jövő sejtelem ez, és csakis ezért hozta szóba a dolgot egyáltalán. Hát már elfelejtettem, hogy korábban beszélt nekem az előérzeteiről? Amióta először megpillantott, biztos benne, hogy vannak dolgok, amelyeknek tudása elől nem menekülhetek Addig viszont nincs mit tenni: várni kell, és higgadtnak maradni; semmit nem szabad elkapkodni Arra külön felhívta a figyelmemet, hogy nekem semmi esetre sem szabad idegesebbnek lennem nála. De legfőképpen mégis azt hangsúlyozta, hogy nekem nem szabad idegeskednem — az ember mindenhez hozzászokik Közöltem vele, hogy noha fogalmam sincs, miről beszél, rettenetesen félek, azzal ugyanis, hogy nem árult el semmit, szélesre tárta képzeletem kapuját. Szándékosan túloztam, mert ha Mrs. Marden rejtélyeskedőnek tűnt is, riadalmat egyáltalán nem ébresztett bennem. Fogalmam sem volt róla, miről beszél, de a kíváncsiság erősebb volt bennem, mint a borzongás. Azt is mondhattam volna magamban, hogy nem stimmel valami a fejében; ilyesmi azonban eszembe sem jutott. Reménytelenül racionálisnak találtam őt.

Nem Charlotte Marden volt az egyetlen fiatal lány a házban, de ő volt mind közül a legelbűvölőbb; s e tekintetben oly szilárd volt a közmegegyezés, hogy Charlotte jelenléte még az apróvadak mészárlását is lelassította. A férfiak között volt nem is egy — én magam is közéjük tartoztam —‚ akik szívesebben időztek Miss Marden társaságában, mint a hajtókéban. Röviden tehát: Charlotte szórakoztatása minősült a magasabb rendű és kifinomultabb sporttevékenységnek. Mindegyikünkhöz kedves volt — ő tehetett róla, hogy később indultunk el, és hamarabb tértünk haza. Nem tudom megmondani, hogy ő vajon flörtölt-e, azt viszont a társaság férfitagjai közül többen is biztosra vették, hogy ők flörtölnek. Ami például a Brightonból átránduló Teddy Bostwickot illeti, neki szemmel láthatóan szemernyi kétsége sem volt efelől.

Trantonban töltött harmadik napom vasárnapra esett; reggel szemet gyönyörködtető rétek és szántóföldek között sétáltunk át a templomba. Szürke, szélcsendes idő volt, és a sussexi domboldal tövében megbújó öreg és aprócska templom harangszava közelinek és családiasnak hangzott. Sokan lemaradoztak a társaságból a langyos és nedves levegőben (amelytől — mint abban az évszakban mindig — olyan érzése támadt az embernek, hogy miután megkopaszodtak a fák, több volt belőle — mármint levegőből — megnőtt az ég), nekem pedig sikerült elérnem, hogy jócskán a többiek mögött andaloghattam Miss Marden társaságában. Emlékszem, hogy miközben a pázsiton sétáltunk, heves késztetést éreztem, hogy kimondjak valami mélységesen személyes, valami erőszakos és fontos — legalábbis számomra fontos — dolgot, például azt, hogy még soha nem láttam őt ilyen gyönyörűnek, vagy hogy ez életem legédesebb pillanata. De az ember fiatalkorában mindig is úgy van, hogy az efféle szavak ott rekednek az ajkunkon, mielőtt képesek lennénk kimondani őket; engem pedig különös érzés fogott el: nem az, hogy én nem ismerem őt elég jól (ez vajmi keveset számított), hanem az, hogy ő nem ismer engem eléggé. A templomban, amely tele volt a Tranton család régi sírhelyeivel és aranyozott iniciáléival, a Tranton család számára fenntartott padon már nem volt hely.

A társaság több tagja szétszóródott a gyülekezetben. Találtam egy helyet Miss Mardennek, és mellette egyet magamnak is, valamelyes távolságban Mrs. Mardentől és barátaink többségétől. A padon már ült néhány derék falubeli ember, akik beljebb húzódtak, hogy helyet csináljanak nekünk; először én foglaltam helyet, hogy Miss Marden ne közvetlenül padszomszédaink mellé kerüljön. Miután Charlotte leült, a pad végén maradt még egy hely, amely egészen addig üres maradt, amíg az istentisztelet már majdnem a felénél járt.

Bennem legalábbis csak ekkor tudatosodott, hogy érkezett még valaki, és elfoglalta az üres helyet. Amikor észrevettem a jövevényt, ő minden jel szerint már percek óta a padban ült, mert mostanra jól elhelyezkedett, és a kalapját is letette maga mellé. Ujjait sétapálcájának gömbfején egymásba fűzve egyenesen előre nézett, az oltár irányába. Feketébe öltözött, sápadt, előkelő külsejű fiatalember volt. Kissé meglepett, amikor észrevettem, Miss Marden ugyanis nem tett semmiféle mozdulatot, hogy helyet csináljon neki, s ekként nem irányította a figyelmemet az idegen érkezésére. Pár perc elteltével, miután észrevettem, hogy az újonnan érkezőnek nincs imakönyve, padszomszédom előtt átnyúlva odatettem az enyémet a pad peremére, ahol az idegen ült; manőverem indítéka nem volt teljesen független attól a reménytől, hogy Miss Marden, látva szorultságomat, majd az én kezembe adja saját bársonykötésű könyvecskéjének egyik felét. A trükk azonban nem válthatta be a hozzá fűzött reményeket, az idegen ugyanis — akinek körünkbe való behatolását előző mozdulatommal ekként jóváhagytam — felállt a helyéről, amint felajánlottam neki a könyvemet, majd anélkül, hogy köszönetet mondana, nesztelenül kilépett a padból (amelynek nem volt bereteszelhető oldalajtaja), és minden feltűnést kerülve, a lehető legdiszkrétebben kisétált a templomból a padsorok között. Pár perc elég volt neki az áhítatra. Viselkedése illetlen volt, korai távozása még inkább, mint kései érkezése; mindazonáltal oly nesztelenül mozgott, hogy senkinek nem okozott kényelmetlenséget, és amikor félig hátrafordultam hogy utánapillantsak, láttam, hogy senkit nem zavart meg a távozása. Csak azt vettem észre nem kis meglepetéssel hogy Mrs. Mardent viszont erősen felkavarta a dolog; olyannyira, hogy egy pillanatra önkéntelenül felállt a helyéről. A kifelé tartó idegenre bámult, de a férfi nagyon gyorsan elhaladt mellette, s ekkor Mrs. Marden sietve újra leült, bár arra még volt ideje, hogy a templom másik felébe pillantva elkapja a tekintetemet. Öt perccel később halkan megkértem Miss Mardent, hogy szolgáltassa vissza az imakönyvemet addig vártam, hátha magától is eszébe jut. Charlotte visszaadta az ájtatossági segédeszközt, de olyannyira nem zavartatta magát miatta, hogy miközben visszacsúsztatta a könyvet, képes volt megkérdezni.

— Mi az ördögnek tette oda egyáltalán?

Már épp válaszolni akartam, amikor Miss Marden letérdelt, így hát inkább nem szóltam semmit. Mindössze annyit akartam mondani: „Puszta udvariasságból.”

A papi áldás végeztével, miközben elhagytuk padsorainkat, ismét némi meglepetéssel láttam, hogy Mrs. Marden — ahelyett, hogy társaival együtt a templomajtó felé indulna — előrejött a padsorok között, hogy csatlakozzon hozzánk; úgy tűnt, a lányának akar mondani valamit. Meg is tette, de egy pillanattal később rájöttem, hogy ez csak kifogás volt valójában velem van beszélnivalója. Charlotte-ot az ajtó felé tolva hirtelen felém fordult és suttogva kérdezte:

— Látta őt?

— Azt a férfit, aki ideült? Ha akartam volna, se tudtam volna nem észrevenni!

— Hallgasson! — vágott közbe heveskedve és izgatottan. — Ne beszéljen Charlotte-tal! Neki ne mondja el! — Belémkarolt, hogy ott tartson maga mellett, és, úgy tűnt, azért is, hogy ne mehessek a lánya közelébe. Az óvintézkedés azonban szükségtelennek bizonyult, Teddy Bostwick ugyanis már lecsapott
Miss Mardenre, és ahogy kimentek a templomból, láttam, hogy a férfitársaság egy másik tagja a másik oldalról karol bele Charlotte-ba. A jelek szerint úgy vélték, hogy én már megkaptam a jussomat. Mrs. Marden elengedte a karomat, amint kiléptünk a kapun, de akkorra már világos volt számomra, hogy mindaddig nagyon is szüksége volt a támogatásra.

— Ne beszéljen senkivel... ne mondja el senkinek! — folytatta.

— Nem értem. Mit ne mondjak el?

— Mit, mit? Hát azt, hogy maga látta őt!

— Biztosan ők is látták.

— Senki, de senki nem látta. — Olyan szenvedélyes határozottsággal beszélt, hogy rápillantottam; mereven bámult maga elé. De megérezve a tekintetemben rejlő kihívást, megtorpant a templom öreg, barna fatornácán (a többiek már jóval előttünk jártak), és immár rám nézve, méghozzá a lehető legkülönösebb tekintettel, így szólt: — Maga az egyetlen, az egyetlen az egész világon.

— Na és ön kedves asszonyom?

— Ja, igen, én is — természetesen. Ez az én átkom! — És szapora léptekkel odébbment, hogy csatlakozzon a társaság legnépesebb csoportjához. Hazafelé menet a társaságnak inkább csak a szélein lófráltam, mert volt bőven töprengenivalóm. Vajon kit láttam, és vajon miért volt a jelenés, amely most élénk színekben idéződött fel lelki szemem előtt, láthatatlan a többiek számára? És ha Mrs. Marden a kivétel, akkor ez vajon miért jelent számára átkot, és vajon miért kell pont nekem egy ilyen kétes kiváltságban osztoznom? Ez a nyomozás, amelyet lepecsételt bensőmben folytattam le, nyilván ebéd közben is hallgataggá tett. Ebéd után kimentem a régi teraszra, hogy elszívjak egy cigarettát, de alig tettem pár lépést, amikor a repedezett járókövekre nyíló szobák egyikének ablakában észrevettem Mrs. Marden felém forduló viaszból kiöntött maszkját. Eszembe juttatta azt a libbenő jelenést, amelyet a brightoni ház ablakában láttam aznap, amikor hazakísértem Charlotte-ot. Ezúttal azonban az én rejtélyes barátném nem tűnt el; megkocogtatta az ablaküveget, és intett, hogy menjek be. Furcsa kis lakosztályba pillanthattam be, annak a rengeteg fogadószobának az egyikébe, amelyekből a Tranton-ház földszintje állt; indiai szobaként emlegették, és berendezésében valóban volt valami homályosan keleties — bambuszfotelek, lakkozott paravánok, rojtos lámpaernyők, vitrinek mélyén gubbasztó különös bálványok, olyasféle tárgyak, amelyek a közfelfogás szerint nem hatnak serkentőleg a társas együttlétre. A helyiséget ritkán használták, és amikor a házat megkerülve a folyosó felől beléptem, rajtunk kívül nem volt ott senki más. Mrs. Marden azonnal nekem szegezte a kérdést:

— Árulja el, kérem: szerelmes a lányomba?

Egy pillanatig haboztam.

— Mielőtt felelek a kérdésére, elárulná nekem, miből gondolja, hogy így van? Nem hinném, hogy tolakodóan viselkedtem volna.

Noha gyönyörű, aggodalommal teli szeme maga volt az élő cáfolat, Mrs. Marden nem elégítette ki kíváncsiságomat; ehelyett nem csillapodó hevességgel folytatta:

— Mondott neki valamit, miközben a templomba mentek?

— Miből gondolja, hogy mondtam valamit?

— Abból, hogy maga is látta őt.

— Kiről beszél, kedves Mrs. Marden?

— Ó, hát maga is tudja — felelte komolyan, sőt, kissé megrovóan, mintha azzal akarnám megalázó helyzetbe hozni, hogy arra kényszerítem: mondja ki a kimondhatatlant.

— Arra a fiatalemberre gondol, akiről a templomban azokat a különös dolgokat mondta? Arra, aki beült hozzánk a padba?

— Igen, látta, maga látta őt! — zihálta Mrs. Marden, hangjában a rémült döbbenet és a megkönnyebbülés furcsa keverékével.

— Hát persze, hogy láttam, ahogy ön is.

— Az egyik nem következik a másikból. Maga nem érezte úgy, hogy elkerülhetetlen a dolog?

Ezzel ismét zavarba ejtett.

— Elkerülhetetlen?

— Mármint az, hogy magának látnia kell őt?

— Természetesen így van, mivel nem vagyok vak.

— De az lehetett volna; mindenki más az. — Mostanra teljesen hatalmába kerített a tanácstalanság, s ezt kendőzetlenül be is vallottam Mrs. Mardennek, aki azonban cseppet sem tette érthetőbbé a helyzetet azzal, hogy kisvártatva így kiáltott:

— Tudtam, hogy látni fogja, attól a perctől kezdve, hogy valóban szerelmes a lányomba! Tudtam, hogy ez lesz a próbatétel — mit is beszélek —‚ a bizonyíték!

— Hát efféle zavarba ejtő furcsaságokkal jár ez a magasröptű állapot? — kérdeztem mosolyogva.

— Hisz maga is láthatja, hogy így van. Akkor hát látta, valóban látta őt! — mondta Mrs. Marden repeső diadalmámorban; szavai úgy hangzottak, mint egy kinyilatkoztatás. — Újra fogja őt látni.

— Semmi kifogásom ellene. De még jobban érdekelne ez az úriember, ha ön elárulná, hogy ki is ő valójában.

Mrs. Marden egy pillanatra habozva sütötte le a szemét, aztán — felemelve tekintetét — így szólt:

— Elmondom magának, ha előbb elárulja nekem, mit mondott Charlotte-nak a templomba menet.

— Charlotte azt mondta, hogy történt ilyesmi?

— Ugyan már, van énnekem bármi szükségem arra? — kérdezte Mrs. Marden mosolyogva.

— Ja igen, emlékszem már: a megérzései! Sajnálattal kell azonban megállapítanom, hogy ez egyszer cserben hagyták önt; én ugyanis semmi olyasmit nem mondtam a lányának, ami csak egy kicsit is merész lett volna.

— Egészen biztos ebben?

— Becsületemre mondom, Mrs. Marden.

— Ezek szerint ön úgy ítéli meg, hogy nem szerelmes a lányomba?

— Nos, ez viszont teljesen más kérdés — válaszoltam nevetve.

— Biztos... biztos, hogy az! Nem láthatta volna őt, ha nem így lenne.

— Megmondaná végre, ki az ördög az az ő, kedves asszonyom?

Mrs. Marden még ekkor is csak újabb kérdéssel válaszolt a kérdésemre.

— Na és nem akart legalábbis mondani valamit a lányomnak? Nem volt már épp a nyelve hegyén?

Kérdése nagyon is az elevenemre tapintott; igazolta Mrs. Marden híres megérzéseit.

— Épp a nyelvem hegyén volt... tényleg csak egy hajszálon múlott, Nem is tudom, mi késztetett rá, hogy magamban tartsam.

— Ez is épp elég — mondta Mrs. Marden. — Nem az a lényeg, hogy mit mond, hanem hogy mit érez. Ő ez alapján dönt.

Legalábbis bosszantott, hogy folyamatosan egy közelebbről nem azonosított valakire utal, és amikor könyörögve összekulcsoltam a kezem, a gesztus nem csekély valódi türelmetlenséget leplezett, nem beszélve felcsigázott kíváncsiságomról és valami szent rettegés első lüktető szívdobbanásairól.

— Könyörögve kérem, árulja el, kiről beszél!

Mrs. Marden karját széttárva fordította el rólam a tekintetét, mintha egyszerre próbálná lerázni magáról mind a tartózkodást, mind a felelősséget.

— Sir Edmund Orme.

— Na és ki ez a Sir Edmund Orme?

Ahogy kiejtettem a nevet, Mrs. Marden riadtan kapta fel a fejét:

— Hallgasson, jönnek! — Aztán ahogy az ő tekintetét követve odakint a teraszon, az ablak előtt megláttam a lányát, Mrs. Marden heves figyelmeztetéssel a hangjában hozzátette: Ne vegye őt észre! Soha!

Charlotte, aki szemét kézfejével árnyékolva, mosolyogva fürkészte a szoba belsejét, jelezte, hogy bebocsáttatást kér, mire odaléptem, és kinyitottam a teraszajtót. Mrs. Marden elfordult, lánya pedig dacos kacagással lépett be:

— Ugyan miféle összeesküvést szövögetnek itt édeskettesben? — A társaság délutánra tervbe vett valamit, már nem emlékszem, mi volt az, amihez Mrs. Marden közreműködése vagy beleegyezése volt szükséges; az én lankadatlan lelkesedésemet és részvételemet adottnak tekintették, és Charlotte már a fél birtokot bejárta, miközben anyját kereste. Felzaklatott, hogy Mrs. Mardent zaklatottnak láttam (amikor megfordult, hogy üdvözölje lányát, feldúltságát szertelen örvendezéssel leplezte: Charlotte nyakába borult, és hosszasan ölelgette), és hogy old jam a feszültséget, az alábbi hóbortos választ adtam Charlotte kérdésére:

— Épp megkértem a kezét az édesanyjától.

— Valóban? Na és igent mondott? — kérdezte Miss Marden vidáman.

— Épp ez volt a szándéka, amikor ön betoppant.

— Nos, én csak egy percre zavarok, s aztán folytathatják nyugodtan.

— Kedveled őt, Chartotte? — kérdezte Mrs. Marden olyan ünnepélyességgel, amire nemigen számítottam.

— Nem könnyű az ilyesmit elárulni, ha ő is itt van, vagy tévedek? — felelte a lány, átérezve a dolog humoros oldalát, de közben úgy nézett rám, mint aki nem kedvel.

Nem én voltam azonban az egyetlen, akinek a jelenléte zavarhatta a válaszban, mert ebben a pillanatban belépett a teraszról (nyitva maradt az ajtó) egy férfi, aki —legalábbis, ahogy én láttam — egyik pillanatról a másikra termett ott. Mrs. Marden korábban úgy fogalmazott, hogy „jönnek”, ám a férfi a jelek szerint csak tisztes távolságból követte Charlotte-ot. Rögtön felismertem: ő volt az a nem mindennapi személyiség, aki a templomban mellénk ült. Ezúttal jobban láttam őt, és észrevettem, hogy az arcában és az egész viselkedésében van valami furcsa. Nem mindennapi személyiségnek neveztem, mert jelenlétében az embert valami megfogalmazhatatlan érzés fogta el, mintha egy uralkodása teljében lévő herceg lépett volna be a szobába. Olyasféle fenségesség volt a tartásában, ami mintha szokásként beleivódott volna, s amitől úgy tűnt, mintha ő más lenne, mint mi. Mégis rendületlenül engem bámult, rezzenéstelen és ünnepélyes komorsággal, oly sokáig, hogy már azon tűnődtem, mit vár tőlem. Vajon arra számít, hogy térdhajtással vagy kézcsókkal üdvözlöm? Aztán az idegen ugyanolyan merev tekintettel Mrs. Marden felé fordult, aki viszont jól tudta, mit kell tennie. Mintán elmúlt a férfi megjelenése láttán érzett első izgalom, Mrs. Marden tudomást sem vett róla többé; ez eszem bejuttatta, mit kért tőlem olyan szenvedélyesen az imént. Nem kis erőfeszítésembe került, hogy utánozzam őt, mert noha semmit nem tudtam a jövevényről azon kívül, hogy ő Sir Edmund Orme, jelenlétét erős, szinte nyomasztó hívásként vagy felszólításként érzékeltem. Csak állt szótlanul — fiatal volt, sápadt, jóképű, simára borotvált és illemtudó; halványkék szeme egészen rendkívüli; hajában, hajviseletében pedig volt valami ódivatú, mint egy hosszú évekkel ezelőtt készült portré. Tetőtől talpig gyászruhát viselt (az ember azonnal láthatta, hogy kivételesen jól öltözött), kalapját a kezében tartotta. Ismét különös keménységgel nézett rám, keményebben, mint korábban bárki, bármikor; emlékszem, hogy fáztam kicsit, és hogy azt kívántam, bárcsak mondana végre valamit. Soha még csend nem tűnt oly süketnek. Ezek a benyomások persze mind hihetetlenül gyorsan következtek egymásra, de hogy pár pillanat azért eltelt közben, arról egy csapásra megbizonyosodhattam, mégpedig Charlotte Marden arckifejezéséből, aki felváltva meredt az édesanyjára és rám (a jövevény egyáltalán nem nézett Charlotte-ra, és úgy tűnt, Charlotte sem néz őrá), s végül előtört belőle a kérdés:

— Mi a csuda ütött belétek? Olyan furcsán néztek! — Úgy éreztem, lassan visszanyerem természetes arcszínemet, és amikor Charlotte ugyanabban a hangnemben folytatta: — Az ember azt hihetné, hogy kísértetet láttatok! — éreztem, hogy elönt a pír. Sir Edmund Orme arcán nyoma sem volt pirosságnak; úgy éreztem, ő egyszerűen nem képes zavarba jönni. Találkoztam már efféle emberekkel, de olyannal még nem, aki ilyen arisztokratikus közönnyel nézett volna rám.

— Ne szemtelenkedj, inkább szaladj, és mondd meg a többieknek, hogy mindjárt megyek én is! — felelte Mrs. Marden méltóságteljesen, de remegő hangon.

— Na és maga is jön... maga? — kérdezte a lány, miközben elindult. Nem válaszoltam; valami okból az volt az érzésem, hogy a vele együtt érkező férfihoz beszélt. Az idegen azonban még nálam is mélyebben hallgatott; az ajtóhoz érve (a belső ajtón keresztül távozott) Charlotte megtorpant, és kezét a fogantyún tartva rám nézett, majd megismételte a kérdést. Igenlően válaszoltam, és egyetlen szökkenéssel ott voltam mellette, hogy ajtót nyissak neki; miközben kiment, Charlotte még gúnyosan odakiáltotta:

— Maga megkukult; nem lesz a magáé a kezem!

Amikor becsuktam az ajtót és hátrafordultam, észrevettem, hogy Sir Edmund Orme — mialatt hátat fordítottam neki — a teraszajtón át távozott. Mrs. Marden viszont ott állt; hosszú ideig néztünk egymásra. Csak egy pillanattal korábban — amikor Charlotte tovalibegett — döbbentem rá, hogy Mrs. Marden lányának fogalma sincs róla, mi történt. Furcsamód épp ez volt az, amibe váratlanul és hevesen beleborzongtam, nem pedig a látogatóról szerzett saját érzéki benyomásom, ami a lehető legtermészetesebbnek tűnt számomra. Most egyszerre nyilvánvaló lett előttem, hogy Charlotte a templomban sem volt tudatában az idegen jelenlétének, és a két jelenet egymáshoz illesztése most, hogy mindkettő véget ért érzékelhetően felgyorsította a szívverésemet. Megtöröltem a homlokomat, Mrs. Mardenből pedig előtört valami szomorúsággal teli, halk jajveszékelés:

— Most már ismeri az életemet; most már ismeri!

— De az Isten szerelmére, ki ez az ember... illetve mi ez az ember?

— Olyan ember, akit igazságtalanul megbántottam.

— Mivel bántotta meg?

— Rettenetes dolgot tettem; sok éve már.

— Sok éve? De hiszen nagyon fiatal!

— Fiatal, még hogy fiatal?! — kiáltott fel Mrs. Marden. — Még nálam is korábban született!

— Akkor miért néz ki így?

Mrs. Marden közelebb húzódott, kezét a karomra tette, és volt valami az arcában, amitől enyhén összerezzentem.

— Hát nem érti; hát nem érzi? — suttogta megrovóan.

— Rettentően furcsán érzem magam — mondtam nevetve, és tisztában voltam vele, hogy mindez a nevetésemből is kiderül.

— Sir Edmund Orme halott! — mondta Mrs. Marden falfehér arccal.

— Halott? — kérdeztem a levegőt kapkodva. — Akkor hát ez a férfi nem más, mint… — Még arra is képtelen voltam, hogy ki mondjam azt a szót.

— Nevezze, aminek akarja; van rá vagy húsz közönséges elnevezés. Ő nem más, mint tökéletes jelenlét.

— Tüneményes jelenlét! — kiáltottam — Hiszen akkor ez egy kísértetjárta ház… kísértetjárta! — élvezkedve ismételtem a szót, mintha legtitkosabb vágyálmom vált volna valóra.

— Nem a ház tehet róla; bárcsak úgy lenne! A helynek semmi köze a dologhoz!

— Akkor hát kegyed az, drága asszonyom? — kérdeztem, mintha ez egy fokkal még jobb is lenne.

— Nem, nem én vagyok; bárcsak én lennék!

— Akkor talán én tehetek róla — vetettem fel bágyatag mosollyal.

— Az én gyermekem az; az én ártatlan, ártatlan gyermekem! — S ezzel Mrs. Marden összeroppant, lerogyott egy székbe, és sírva fakadt. Habogva kérdeztem tőle valamit, zavarosan próbáltam győzködni valamiről, de ő váratlan és szenvedélyes indulattal elhessegette. Tovább makacskodtam, nem tudok-e neki segíteni, nem tudnék-e valahogy beleavatkozni?

— Már beleavatkozott — zokogta —; maga is benne van, maga is benne van.

— Nagy örömömre szolgál, hogy benne lehetek egy ily különös dologban — feleltem vakmerően.

— Örül vagy sem, most már nem szabadulhat.

— Nem is akarok szabadulni; ahhoz ez túlságosan érdekes.

— Örülök, hogy tetszik önnek. Most pedig menjen el!

— De meg akarom érteni, hogy mit látok.

— Ugyan hogy érthetné meg; amikor még én magam sem értem?

— Majd együtt megértjük; mi ketten megfejtjük.

Erre Mrs. Marden felállt; nagy igyekezettel próbálta eltüntetni könnyeinek nyomait.

— Igen, együtt jobb lesz; ezért is kedveltem meg önt.

— Ó, majd együtt átvészeljük!

— Akkor sokkal jobban kell uralkodnia magán.

— Úgy lesz, úgy lesz, csak gyakorolnom kell.

— Majd hozzászokik — mondta Mrs. Marden olyan hangon, amit soha nem fogok elfelejteni. — De most menjen, és csatlakozzon a többiekhez; egy perc, és én is jövök.

A teraszra kilépve úgy éreztem, fontos szerepem van a történetben. Ahelyett, hogy rettegve vártam volna a „tökéletes jelenléttel” — ahogy Mrs. Marden nevezte — való újabb találkozást, szinte örömteli izgatottság árasztotta el egész lényemet. Vágytam rá, hogy újra részem legyen abban az érzésben — kinyíltam, hogy belém szállhassanak az érzéki benyomások; olyan gyorsan kerültem meg a házat, mintha arra számítottam volna, hogy utolérem Sir Edmond Orme-ot. Akkor és ott ugyan nem sikerült utolérnem, de még aznap rá kellett jönnöm, hogy — mint Mrs. Marden mondta — láthatom majd éppen eleget.
A társaság legalábbis annak legtöbb tagja felkerekedett, hogy részt vegyen a nagyszabású közös sétán, amely Anglia vidéki kastélyaiban a vasárnap délutánok megszentelt időtöltésének számít. Kóborlásunk hosszát némileg korlátozta a hölgyek teljesítőképessége, ráadásul a délutánok is egyre rövidültek, így aztán amikor öt órára már mindannyian ott melegedtünk a hallban a kandalló előtt, olyan érzésem volt — nem tudom, egyedül voltam-e ezzel —‚ hogy valamivel jobban megdolgozhattunk volna az uzsonnánkért. Mrs. Marden korábban azt mondta, ő is csatlakozik hozzánk, de egyelőre nem jelent meg; a lánya, aki beszélt vele, mielőtt sétálni indultunk, csak annyit mondott magyarázatképpen, hogy anyja nagyon fáradt. Mrs. Mardent egész délután senki sem látta, de ez a körülmény sem foglalkoztatott jobban, mint az a tény, hogy a délutáni séta során egyszer sem sikerült kettesben maradnom Miss Mardennel. Nem törődtem mindezzel, mert túlságosan lefoglalt egy másik érzés; egy különös, egész életemre befolyással lévő ajtó küszöbét éreztem a talpam alatt, amely most váratlanul szélesre tárult előttem, s amelyen túlról leírhatatlan rezgések áramlottak keresztül testemen, mint a szökőkút rejtekeiben gyöngyöző víz. Életem során számtalanszor hallottam jelenésekről, de merőben más volt így, hogy én magam láttam egyet, és hogy minden valószínűség szerint tartós ismeretségbe is kerülök vele. Állandóan azt vártam, mikor tűnik fel a jelenés, mint ahogy a hajó kormányosa várja a forogva felvillanó parti fény feltűnését, és kész voltam rá, hogy a baljós témával kapcsolatban általánosításokra ragadtassam magam, kijelentve, hogy a kísértetek korántsem oly riasztóak, mint ahogy azt a közfelfogás tartja. Nem vitás, hogy szörnyen ideges lehettem. Képtelen voltam feldolgozni a rám ruházott kiváltságot — azt, hogy (látóképességem misztikus kiterjesztése révén) ilyen kivételezett helyzetbe kerültem. Ugyanakkor azt hiszem, méltányosabban tudtam tekinteni Mrs. Marden távollétére, amely mintegy kommentárként szolgált ahhoz, amit korábban mondott nekem: „Most már ismeri az életemet.” Mrs. Marden valószínűleg évek óta rendszeresen látta Sir Edmund Orme-ot, és mivel belőle hiányzott az én keménységem és ellenállóképességem, összeroppant a jelenések súlya alatt. Mrs. Mardennek romokban hevertek az idegei, bár arról is ő biztosított, hogy bizonyos mértékig hozzá lehet szokni a dologhoz. Ő hozzászokott ahhoz, hogy összeroppan.

Amikor korán köszöntött be az alkony, az uzsonnaidő barátságos és meghitt perceket hozott Trantonban; a tűz játszi fénye egyre halványulva világította meg a múlt században épült széles hall fehérre meszelt falait; bizonyos szimpátiák nagyon közel kerültek ahhoz, hogy szóban is megfogalmazódjanak, miközben a séta után, sáros csizmában, süppedős pamlagokon lebzselve, az átöltözést késleltetve együtt keresgélték a búcsúszavakat; ilyenkor még az is a kedélyes szívélyesség egyik formájának tűnt, ha valaki esetleg arra vágyott, hogy elmélyedjen egy regény harmadik kötetében. Kivártam, amíg eljön az én pillanatom, és csak akkor mentem oda Charlotte Mardenhez, amikor láttam, hogy a szobájába készül. A hölgyek addigra már egyesével távoztak, és mintán kisajátítottam magamnak Miss Mardent, a közelében üldögélő három férfi is elköszönt. Semmiségekről beszélgettünk — Charlotte gondterheltnek tűnt, én pedig, Isten a tudója, az is voltam —‚ majd közölte, hogy most már mennie kell, különben elkésik a vacsoráról. Pontos számításokkal bizonyítottam, hogy rengeteg ideje van, ő azonban ellenkezett, mondván, hogy egyébként is fel kell mennie az édesanyjához; attól tart, hogy Mrs. Marden nem érzi jól magát.

— Épp ellenkezőleg; hosszú idő óta most érzi magát a legjobban; erről kezeskedem — feleltem. — Rájött, hogy megbízhat bennem, és ez jót tett neki.

Miss Marden visszaült a székére. Ott álltam előtte, ő pedig mosolytalanul nézett fel rám, szemében valami homályos szomorúsággal; nem úgy, mintha megbántottam volna, hanem úgy, mintha nem lett volna kedvére, hogy továbbra is tréfának tekintse mindazt, ami kettőnk között történt (akármi volt az, a körülmények dacára is nehéz volt komolyan beszélni róla). Én viszont őszinte szívvel és nyíltan felelhettem úgy, ahogy feleltem, mert valóban úgy véltem, hogy a sorsüldözött asszony rám ruházta át terhének legalább egy részét, ezzel arányosan megkönnyebbülve és megnyugodva némiképp.

— Biztos vagyok benne, hogy olyan nyugodtan aludta át a délutánt, ahogy már évek óta nem — folytattam. — Kérdezze csak meg tőle!

Charlotte felállt.

— Ön gondosan ügyel rá, hogy senkinek ne kerülhesse el a figyelmét, mennyire hasznos a jelenléte.

— Van még több mint egy negyedórája mondtam. Hát nincs hozzá jogom, hogy legalább egy kicsit így beszéljek önnel, miután édesanyja nekem ígérte a kezét?

— És a maga kezét vajon a maga édesanyja ígérte nekem? Mélységesen le vagyok kötelezve neki, de köszönöm, nem kérek belőle. Szerintem a kezünk nem az anyánké; képzelje, a kezünk a saját tulajdonunk! — nevetett Charlotte.

— Üljön le, kérem, üljön le, hadd mondjam el! — kérleltem.

Még mindig ott álltam előtte, sürgetőn fürkészve az arcát, nem tudva, megteszi-e, amire kértem. Egy pillanatig habozott, tétován jobbra-balra pillantva, mintha valami kissé fájdalmas késztetés kényszerítő hatása alatt állna. A kiürült ebédlőterembe csend honolt — hallottuk a falióra ketyegését. Aztán Charlotte lassan visszaült, én pedig odahúztam mellé egy másik széket. Ehhez újra a kandalló felé kellett fordulnom, és miközben megtettem ezt a mozdulatot, döbbent zavartsággal vettem észre, hogy nem vagyunk egyedül. A következő pillanatban azonban — s ezt még kimondani is furcsa — zavarodottságom nemhogy fokozódott volna, hanem egy csapásra eltűnt, hiszen a kandalló előtt álló férfi nem volt más, mint Sir Edmund Orme. Úgy állt ott, ahogy az indiai szobában is láttam, egyenesen rám szegezve kifejezéstelen tekintetét, amely komor előkelőségének köszönhette ridegségét. Mostanra már annyival többet tudtam róla, hogy uralkodnom kellett magamon, amikor felismerve őt — jelenlétét nyugtázandó —‚ önkéntelen üdvözlő mozdulatot tettem. Miután rájöttem, hogy ott van, és hogy nem is fog eltűnni, megszabadultam attól az érzéstől, hogy Charlotte és én nem vagyunk egyedül; ellenkezőleg: egyre jobban tudatosodott bennem, hogy páros egyedüllétünk csak intenzívebbé vált. Charlotte nyilvánvalóan nem érzékelte, hogy látnia kellene valamit, én pedig roppant és majdnem teljesen sikeres erőfeszítéseket tettem, hogy elfedjem előle a saját helyzetem alapvető különbségét. Azt írtam, „majdnem teljesen sikeres”, Miss Marden ugyanis egy pillanatig — amikor elakadt a szavam — olyan fürkésző tekintettel nézett rám, hogy att6l tartottam, megismétli az indiai szobában feltett kérdését: „Mi a csuda ütött magába?”

Nos, hogy mi ütött belém, azt gyorsan elmondtam neki, helyzetem ugyanis az ő megindító tudatlanságának láttán teljes valójában tárult fel előttem.

Merthogy Charlotte megindító látvány volt ennek az elképesztően különleges és csodás előjelnek a jelenlétében. Hogy az előjel pontosan mit jelzett előre, veszélyt vagy bánatot, gyönyört vagy romlást, az most mellékes kérdés volt; én csak annyit láttam a mellettem ülő ártatlan és elragadó Charlotte-ra nézve, hogy ott volt valami borzalom közvetlen közelében — ő legalábbis feltehetően annak tekintette volna —‚ amelyet egyelőre jótékony fátyol takart előle, de amely bármely pillanatban feltárulhatott számára. Ahogy most kiderült számomra, engem nem zavart a jelenés, őt viszont minden bizonnyal nagyon is zavarta volna; és ha ezt az előjelet történetesen nem különösnek vagy érdekesnek találja valaki, akkor bizony nagyon könnyen előfordulhat, hogy rémségesnek véli. Az, hogy engem saját magam miatt oly kevéssé zavart a dolog — mint ezt később beláttam —‚ nagyrészt annak volt köszönhető, hogy annyira lefoglalt Charlotte megoltalmazásának gondolata. Akkor és ott erősen megdobogtatta a szívemet ez a gondolat; eltökéltem, mindent megteszek azért, hogy Charlotte érzékei továbbra is lepecsételve maradjanak. Hogy pontosan mit is tehetnék, az minden bizonnyal számomra is homályba burkolózott volna, ha ennek a helyzetnek a kellős közepén nem hasított volna belém minden másnál tisztábban a felismerés, hogy szeretem őt. Megóvásának egyedüli módja az volt, hogy szeressem, ez utóbbi pedig csak úgy tűnt lehetségesnek, hogy ott rögtön meg kellett neki vallanom a szerelmemet. Sir Edmund Orme nem avatkozott közbe, már csak azért sem, mert pillanatnyi szünet után hátat fordított nekünk, és diszkréten a tüzet nézte. Újabb szemhunyásnyi szünet után, mint akin fokozatosan eluralkodik a búskomorság, fejét a kandallópárkányon pihenő karjára hajtotta; a szellem most inkább elcsigázottnak tűnt, mint diszkrétnek. Charlotte Mardent elképesztette, amit tőlem hallott, és felugrott, hogy elmenekülhessen előle; sértettségnek azonban nyoma sem volt rajta ehhez túlságosan valóságos volt az iránta tanúsított gyengédségem. Mindössze annyit tett, hogy rosszallóan suttogva járkált fel-alá a helyiségben, engem pedig annyira lekötött az igyekezet, hogy kihasználjam azt a mégoly csöppnyi előnyt, amelyre esetleg szert tettem, hogy észre sem vettem, hogyan tűnt el Sir Edmund Orme. Kisvártatva egyszerűen láttam, hogy már nincs ott. Ettől a helyzet a legkevésbé sem változott a jelenés szinte egyáltalán nem akadályozott; csak arra emlékszem, hogy hirtelen megláttam valami kérlelhetetlenséget Miss Marden lassú, elbűvölően bájos és szomorú fejcsóválásában, amellyel vallomásomat fogadta.

— Nem kell most rögtön válaszolnia — erősködtem —; csak azt akarom, hogy biztosan tudja… hogy tudja, mi minden függ ettől.

— De én nem akarok választ adni, sem most, sem később! — felelte Miss Marden. — Gyűlölöm ezt az egész témát… bárcsak békén hagynák az embert! — Aztán, mintha attól tartana, hogy túlságosan kíméletlennek találhatom őt a szorongatott szépség e keresetlen jajkiáltásában, még gyorsan hozzátette — kedvesen és bizonytalanul —‚ mielőtt kiment a szobából: — Köszönöm, köszönöm... Szívből köszönöm!

Vacsoránál volt bennem annyi nemeslelkűség, hogy helyette is örüljek, amiért az asztalnak ugyanarra az oldalára ültettek bennünket, és így Miss Marden nem láthatott. Anyja majdnem szemben ült velem; rögtön azután, hogy elfoglaltuk a helyünket, rám nézett, hosszan és vesébe látón; tekintetében kifejeződött a mi egész különös és bensőséges közösségünk: természetesen azt is jelentette, hogy „Elmondta nekem”, de emellett még sok más dolgot is. Abban viszont legalább teljesen biztos vagyok, hogy válaszul feléje küldött tekintetem mit adott tudtára: „Ismét láttam őt ismét láttam őt!” Mindez a legkevésbé sem akadályozta Mrs. Mardent abban, hogy szokásos lelkiismeretes nyájasságával tartsa szóval asztalszomszédjait. Vacsora után, amikor a férfiak a szalonban csatlakoztak a hölgyekhez, én pedig késlekedés nélkül odamentem hozzá, hogy négyszemközti beszélgetést kérjek tőle, Mrs. Marden rögtön így felelt, miközben kinyíló s becsukódó legyezőjét nézte:

— Itt van. Itt van.

— Hol? — körbejártattam tekintetemet a szobában, de keresésemet nem koronázta siker.

— Nézzen oda, ahol ő van — sürgetett Mrs. Marden, hangjában alig érzékelhető élességgel. Charlotte nem is a szalonban volt, hanem az egyik belőle nyíló szobában, amelyet nappaliként emlegettek.

Tettem néhány lépést, és az ajtónyíláson keresztül megláttam Miss Mardent; három férfival beszélgetett, akiknek gyakorlatilag csak a hátát láthattam. Egy pillanatig úgy tűnt, hiába fürkészem őket, de aztán rájöttem, hogy az egyik férfi — az, aki középen állt — nem volt más, mint Sir Edmund Orme. Ezúttal valóban meglepőnek tűnt, hogy a többiek nem látják; úgy tetszett, Charlotte egyenesen rá néz, és hozzá intézi a szavait. Egy pillanattal később azonban észrevett engem, és rögtön elfordította a tekintetét. Azzal a bosszantó érzéssel mentem vissza az anyjához, hogy Charlotte azt fogja hinni, őt figyeltem, ami nem volna méltányos. Mrs. Marden időközben talált egy kis pamlagot — egy viszonylag félreeső helyen —‚ én pedig csatlakoztam hozzá. Volt néhány kérdés, amelyeknek oly elszántan a végére akartam járni, hogy azt kívántam, bárcsak újra az indiai szobában lennénk. Kisvártatva azonban rájöttem, hogy a mi együtt létünket nem zavarhatja senki és semmi. Most már olyan meghitten és olyan tökéletesen, oly sok kölcsönösen megértett néma jelzéssel tudtunk kommunikálni, hogy ez minden körülmények között biztosította volna titkunk megőrzését.

— Ó igen, valóban itt van — mondtam —‚ negyed nyolc körül pedig a hallban volt.

— Én ezt már akkor tudtam, és annyira örültem neki!

— Örült?

— Hogy ezúttal magára hárult a dolog, nem pedig rám. Fellélegezhettem.

— Végigaludta a délutánt?

— Úgy, ahogy már hónapok óta nem. De ezt honnan tudta?

— Szerintem pontosan úgy, ahogyan ön is tudta, hogy Sir Edmund Orme a hallban van. A jelek szerint ezentúl lesznek majd olyasmik, amiket mi ketten tudni fogunk; amikor egyikünkről vagy másikunkról van szó.

— Amikor őróla, Sir Edmund Orme-ról van szó — helyesbített Mrs. Marden. — Valódi áldás az, ahogy maga ezt az egészet kezeli — tette hozzá elnyújtott, szelíd sóhajtással.

— Úgy kezelem, mint valaki, aki szerelmes az ön lányába.

— Hát persze... hát persze. — Bármilyen hevesnek éreztem mostanra a lány iránti vágyamat, önkéntelenül is felnevettem Mrs. Marden hangsúlyát hallva, mire beszélgetőtársam így szólt: — Máskülönben meg sem láthatta volna őt.

— Mégsem látja őt mindenki, aki szerelmes a lányába; ha így lenne, több tucatnyian lennénk.

— Ők nem úgy szerelmesek belé, ahogyan ön.

— Én természetesen csak a magam nevében beszélhetek, és vacsora előtt találtam is egy erre alkalmas pillanatot.

— Rögtön elmondta nekem.

— Na és van számomra remény; van számomra esély?

Én erre vágyom, ezért imádkozom.

— Nem is tudom, hogyan köszönhetném meg — dadogtam.

— Remélem, hogy az egész elmúlik majd egyszer; ha Charlotte szereti önt — folytatta Mrs. Marden.

— Ez az egész elmúlik?

— Soha többé nem látjuk majd őt.

— Ó, ha Charlotte szeret, engem nem érdekel, hányszor látom Sir Edmund Orme-ot!

— Á, maga sokkal jobban viseli, mint én — mondta az asszony. — Magának része lehet abban a boldogságban, hogy nem tud.. Ja... hogy nem érti.

— Valóban nem értem. Mi az ördögöt akar egyáltalán Sir Edmund Orme?

— Azt akarja, hogy szenvedjek. — Mialatt ezt mondta, hamuszínű arcát felém fordította, és most először láthattam tisztán, milyen tökéletesen sikerült Sir Edmund Orme-nak megvalósítania a célját; ha valóban ez volt a célja.

— Azért, amit vele tettem — magyarázta Mrs. Marden.

— Miért, mit tett vele?

Egy pillanatig rám nézett.

— Megöltem őt. — Mivel öt perce sem volt, hogy ötvenlábnyi közelségből láthattam a férfit, Mrs. Marden szavaitól megrökönyödtem kissé. Igen, maga is megriad tőlem; legyen óvatos. Ő még mindig itt van, pedig megölte magát. Összetörtem a szívét; végtelenül gonosznak tartott. Úgy volt, hogy összeházasodunk, de én szakítottam vele… a legutolsó pillanatban. Találkoztam valakivel, aki jobban tetszett; ezenkívül semmi más okom nem volt. Nem érdekből tettem, nem pénzért, társadalmi pozícióért, vagy bármi efféléért. E mind megvolt Sir Edmund Orme-nak. Egyszerűen beleszerettem Marden kapitányba. Amikor megláttam, éreztem, hogy senki másnak nem tudnék a felesége lenni. Edmund Orme-ba nem voltam szerelmes; az anyám és a nővérem hozta tető alá a dolgot. Ő viszont szeretett. Megmondtam neki, hogy nem érdekel, hogy lehetetlen, hogy nem vagyok hajlandó. Elhagytam őt, pedig megivott valamit, valami förtelmes gyógyszert vagy főzetet, ami végzetesnek bizonyult. Rémes volt, rettenetes, úgy találtak rá — szörnyű kínok között halt meg. Feleségül mentem Marden kapitányhoz, de csak öt év múlva. Boldog voltam, tökéletesen boldog; az idő mindent kitöröl. De mióta a férjem meghalt, látom őt.

Feszült figyelemmel hallgattam, de most nem voltam biztos, hogy jól értem.

— Látja a férjét?

Nem, soha, őt soha nem láttam úgy, hála Istennek! Őt látom, Chartie-val. Mindig Chartie-val. Először majdnem belehaltam körülbelül hét évvel ezelőtt lehetett, amikor Charlotte debütált a társaságban. Ha egyedül vagyok, soha nem látom, csak ha Charlotte is velem van. Van úgy, hogy hónapokig semmi, aztán egy egész héten át minden áldott nap. Mindent megpróbáltam, hogy megtörjem a varázslatot orvosok, kúrák, levegőváltozás; térden állva imádkoztam Istenhez. Aznap Brightonban, amikor ön azt hitte, rosszul vagyok, hosszú idő után először jelent meg. És este is, amikor magára borítottam a teát, meg akkor is, amikor ott álltak az ajtó előtt Charlotte-tal, és láttam önt az ablakból; Sir Edmund Orme minden alkalommal ott volt.

— Értem, értem. — Kimondhatatlanul izgalmasnak találtam az egészet. — Szóval ez is egy afféle jelenés.

— Miféle? Maga máskor is látott már ilyet?

— Nem, csak úgy értettem, hogy olyasféle dolog ez, amiről az ember máskor is hallott. Végtelenül érdekes, hogy személyesen is megtapasztalhatok egy ilyen esetet.

— Hát maga „esetnek” nevez engem? — kérdezte Mrs. Marden leheletfinom sértettséggel hangjában.

— Saját magamra gondoltam.

— Nahát, valóban ön a megfelelő ember! — kiáltott fel Mrs. Marden. — Igazam volt, amikor megbíztam önben.

— Fogadja őszinte hálámat, amiért megtette; mi késztette arra, hogy így döntsön?

— Alaposan végiggondoltam az egészet... Bőven volt rá időm a sok szörnyű év alatt, amfg Sir Edmund Orme a lányom révén büntetett.

— Aligha lehetett így — vetettem ellen —‚ ha Charlotte semmit nem sejtett.

— Épp ettől rettegtem: hogy két jelenés közt ő is megtudja valahogyan. Kimondhatatlanul rettegek attól, hogy őrá milyen hatással lenne.

— Soha nem tudja meg, soha nem tudja meg! — jelentettem ki olyan hangosan, hogy többen is felénk fordultak. Mrs. Marden intett, hogy álljak fel, és aznap este vele már nem beszéltem többet. Másnap elmondtam neki, hogy el kell mennem Trantonből — ha kikosarazott kérőként továbbra is ott maradok, az nem lett volna sem kellemes, sem tapintatos dolog. Mrs. Mardent felzaklatta a döntésem, de elfogadta az indokaimat, s csak ennyit mondott gyászos tekintettel:

— Akkor hát magamra hagy a terhemmel?

Abban természetesen egyetértettünk, hogy az elkövetkező néhány hét során elővigyázatlan és tolakodó dolog lenne, ha „zaklatnánk Szegény Charlotte-ot”; Mrs. Marden a maga sajátos női és anyai következetlenségével így utalt a viselkedésemre, amelyet egyébként helyeselt. A magam részéről el voltam szánva, hogy a tapintatosságot akár a hősiességig is fokozom, de úgy éreztem, még az ilyen mértékű kíméletesség is lehetővé teszi, hogy távozásom előtt röviden szót váltsak Charlotte-tal. Reggeli után megkértem, hogy sétáljunk egyet a teraszon, majd amikor láttam, hogy tétovázik, és hűvösen tartózkodó tekintettel fogadja kérésemet, közöltem vele, hogy mindössze egyetlen kérdést szeretnék feltenni neki, és elbúcsúzni miatta távozom Trantonből.

Kijött hát velem, és háromszor vagy négyszer körbesétáltuk a házat. Kevés nagyszerűbb dolgot láttam annál a levegős, magasított terasznál, ahonnan — bármerre tekintünk — mindenütt feltárul előttünk az egész vidék, a látóhatár peremén a tengerrel. Lehetséges, hogy az ablakok alatt elsétálva magunkra vontuk a házban tartózkodó barátaink figyelmét, én azonban nem törődtem ezzel; csak azon töprengtem, hogy vajon ezúttal nem fogják-e ők is észrevenni Sir Edmund Orme-ot, aki valamikor séta közben csatlakozott hozzánk, és komótosan lépkedett mellettünk Charlotte másik oldalán. Hogy miféle transzcendens eszencia alkotta a testét, arról fogalmam sincs; én semmiféle elméletet nem ötlöttem ki vele kapcsolatban (az ilyesmit inkább meghagyom másoknak), ahogy azokkal az embertársaimmal kapcsolatban sem, akikbe életem során véletlenül belekönyököltem: Sir Edmund Orme nem volt kevésbé ténylegesen jelenvaló, egyedi vagy cáfolhatatlanul valóságos, mint bármelyikük. Legelsősorban pedig ugyanolyan tiszteletet parancsoló és érzékeny tényszerű létező volt, mint akárki más, így aztán vele kapcsolatban éppúgy nem jutott eszembe, hogy vegyem magamnak a bátorságot és kísérletezgessek vele — például hogy megérintsem, vagy hogy megszólítsam (hallgatásával ő maga mutatott példát) —‚ mint ahogy más faragatlanságra sem lettem volna képes. Sir Edmund Orme, ahogy ezt később tisztábban felismertem, mindig helyzetének megfelelően viselkedett, és soha nem vétett a jó modor ellen — úgy tűnt, mindig úgy öltözködött, illetve hozzáállását és megjelenését is úgy igazította, ahogy az alkalom megkövetelte. Tagadhatatlanul furcsán festett, de megjelenését tekintve valamiképpen mégis mindig tökéletesen helyénvaló volt. Nagyon rövid idő telt csak el, és megnevezhetetlen jelenlétét a szépség eszméjével hoztam összefüggésbe: egy szerelemről és fájdalomról szóló régi történet szépségével. Legvégül már azt éreztem, hogy az én oldalamon áll, hogy az én érdekemben tartja szemmel a dolgokat, hogy azon fáradozik, hogy ne törjön össze a szívem. Ó igen, az őt ért csapást annak idején ezt akkor minden kétséget kizáróan bebizonyította komolyan vette. Ha szegény Mrs. Marden alaposan végiggondolta az ügyet — ahogy erről biztosított —‚ akkor most úgy illett, hogy én is a szellemi képességeim által lehetővé tett legmélyrehatóbb vizsgálatnak vessem alá az esetet. A dolog lényege a megtorló igazságszolgáltatás volt Az anyának saját szenvedésével kellett megfizetnie az általa okozott szenvedésért, és mivel fennállt a lehetőség, hogy lánya is örökölte tőle a hajlamot, hogy faképnél hagyja szerelmét, Charlotte-ot is szemmel kellett tartani, hogy ő is ugyanúgy megszenvedje, ha hasonló vétket követ el. Lehetséges, hogy nemcsak arcát tekintve hű mása anyjának, hanem jellemében is. Más szóval tehát abban a pillanatban, ahogy ő is vétkezik, egy csapásra és könyörtelenül lehull majd a hályog a szeméről, és ő is érzékelni fogja a „tökéletes jelenlétet”, amelyet majd úgy lesz kénytelen beépíteni az ifjú hölgyekre jellemző kisasszonyos világába, ahogy erejéből telik. Nem aggódtam érte nagyon, mert igazából nem hittem, hogy kokettálásában kegyetlenségre vetemedne. Ami legalábbis engem illet, nagyon hosszú út állt még előttünk, amíg egyáltalán olyan helyzetbe kerülhetnék, hogy Charlotte áldozatává váljak. Amíg nem vagyok számára még fontosabb, addig az elhagyás esete sem állhat fenn.

Aznap délelőtt csak annyit kérdeztem tőle, hogy a tél folyamán továbbra is tiszteletemet tehetem-e Mrs. Marden házában. Megígértem, hogy nem megyek túl gyakran, és hogy három hónapig nem térek vissza a kérdésre, amelyet előző nap feltettem neki. Charlotte azt felelte, hogy tegyem azt, ami jólesik, és ezzel elváltunk.

Megtartottam a Charlotte-nak tett fogadalmamat; három hónapon keresztül néma maradtam. Ez alatt az idő alatt voltak olyan pillanatok, amikor meglepetten láttam, hogy Charlotte mintha képes volna rá, hogy játszadozzon a férfiakkal. Annyira vágytam a megbecsülésére, hogy ravasz lettem és leleményes, bámulatra méltóan éber, diplomatikusan türelmes. Néha azt hittem, elnyertem jutalmamat, és eljutottam odáig, hogy Charlotte majdnem kimondja: „Nos, tulajdonképpen még maga a legjobb mind közül — most már beszélhet róla.” Szépségében az ilyen pillanatokat követően több volt a tiszta üresség, mint valaha, és voltak napok, amikor gunyoros fény csillogott a szemében, mintha ezt üzenné: „Ha nem vigyáz, a végén még igent mondok, csak hogy minél alaposabban elbánjak magával.” Mrs. Marden erős támaszt jelentett pusztán azáltal, hogy hitt bennem, és hitét már csak azért is nagyra becsültem, mert a csodás jelenség, amely megmutatkozott előttem, váratlanul abbamaradt. A trantoni kirándulást követően Sir Edmund Orme némi szünidőt engedélyezett számunkra, ami — bevallom — eleinte csalódottsággal töltött el. Kevésbé éreztem úgy, hogy ki vagyok szemelve, hogy kapcsolatban állok Charlotte-tal.

— Ugyan-ugyan, ne sírjon, amíg nincs túl a nehezén — vigasztalt Mrs. Marden —; volt úgy, hogy fél évre is békén hagyott. Majd akkor tör be újra közénk, amikor a legkevésbé számít rá; nagyon is jól tudja, mit akar.

Mrs. Marden számára ezek a felhőtlen boldogság hetei voltak, és ő túlságosan bölcs volt ahhoz, hogysem a lányáról beszélgessen velem. Jóságosan biztosított róla, hogy éppen a megfelelő módon közelítek a dologhoz, hogy olyan benyomást keltek, mint aki biztos a saját helyzetében, és ha a nők hosszú távon ezt látják, előbb-utóbb beadják a derekukat. Tapasztalata szerint ez még olyankor is előfordul, amikor a férfi nagy magabiztosságában bolondot csinál magából — vagy minden körülmények között bolond. Mrs. Marden önmaga számára kellemes időszakként élte meg ezeket a hónapokat mintha a léleknek megadatott volna valamiféle vénasszonyok nyara. Jobban érezte magát, mint évek óta bármikor, és ezért nekem tartozott hálával. A sorscsapás tudata most nem nehezedett rá oly súlyosan — nem kellett kínszenvedéseket kiállnia, valahányszor körülnézett. Charlotte nagyon gyakran ellentmondott nekem, önmagának azonban még ennél is gyakrabban. Csodásan enyhe idő volt azon a télen, és sokszor kiültünk a napra. Én fel és alá sétáltam Charlotte oldalán, mialatt Mrs. Marden hol egy padon, hol egy kerekes széken ülve várakozott ránk, odamosolyogva felénk, valahányszor elhaladtunk előtte. Én állandóan egy bizonyos jelet keresve fürkésztem az arcát — „Ott van magukkal, ott van magukkal” (Mrs. Marden hamarabb észrevenné, mint én) —‚ de semmi; az évszak valami lelki enyheséget vagy puhaságot is hozott számunkra. Április vége felé annyira júniusi volt a levegő, hogy az egyik brightoni társasági eseményen, amelyen mindhárman részt vettünk — egy műkedvelő muzsikálással színesített estélyre voltunk hivatalosak —‚ Miss Marden nem is ellenkezett, amikor karon fogva kivezettem az egyik erkélyre, amelynek ajtaja nyitva állt. Az éjszaka fülledt volt és sűrű, a csillagok halványan pislákoltak, odalent pedig, a szirtfok alatt, hallottuk a szabályos ritmusban robajló tengert. Egy darabig a hullámokat hallgattuk; a házból kiszűrődő hegedűszó, amelynek zongorakísérete is eljutott hozzánk, összeolvadt a robajlással — épp a zenei előadás szolgáltatta az ürügyet ahhoz, hogy kimenjünk az erkélyre.

— Nos, jobban kedvel már? — kérdeztem váratlanul, percnyi csend elteltével. — Képes lenne újra meghallgatni?

Szinte ki sem ejtettem az első szavakat, amikor Charlotte gyorsan és hevesen a karomra tette a kezét:

— Csitt! Nincs ott valaki? — Az erkély túlsó végének sötétlő homályába nézett. Az erkély végigfutott a ház széles homlokzatán; márpedig ez a homlokzat a legjobb régi brightoni házak esetében igen széles volt. Valamelyest megvilágított bennünket a nyitott ajtón át a hátunk mögül kiszűrődő fény, a többi ablak viszont, amelyeket belülről elfüggönyöztek, szemernyivel sem enyhítette a teljes sötétséget, így aztán csak nagyon homályosan tudtam kivenni az erkélyen álló és bennünket figyelő férfi alakját. Elegánsan kiöltözött, mintha ő is a vendégek közé tartozna (láttam tompán csillogó fehér ingét és arcának sápadt oválisát), és valóban lehetett volna a vendégek egyike is, aki még előttünk kijött levegőzni. Miss Marden először vendégnek nézte; aztán a jelek szerint néhány pillanat is elég volt neki, hogy észrevegye: az idegen tekintete szinte illetlen módon intenzív. Hogy mi egyebet látott még, azt nem tudtam eldönteni; túlságosan lefoglaltak a saját benyomásaim ahhoz, hogy Charlotte kényelmetlenségérzetének gyors jelzésén kívül bármit is érzékeljek. Az én benyomásaim a lehető legerősebb fajtából valók voltak, nevezetesen a rémület keltette benyomások; hiszen mi mást jelenthetett mindez, mint hogy most már a lány is látta?

Hallottam, ahogy hirtelen elakad a lélegzete, és riadtan felszisszen, majd sietősen visszatér a szobába. Én is csak később jöttem rá, hogy engem is valami teljesen új érzelem kerített hatalmába: a rémületből düh lett, a düh pedig abban nyilvánult meg, hogy feddő karmozdulatokat téve, határozott léptekkel elindultam az erkélyen. Az ügy a szeretett és rémült lány képére egyszerűsödött. Amikor azonban megindultam, hogy szavatoljam Charlotte biztonságát, már nem találtam ott semmit. Vagy eltűnt Sir Edmund Orme, vagy tévedés volt az egész.

Késedelem nélkül követtem Miss Mardent, de amikor beléptem, a szalonban felfordulás és zavarodottság jelei fogadtak. Az egyik hölgy elájult, a zene félbeszakadt; székeket tologattak, és mindenki ugyanabba az irányba nyomakodott. A hölgy nem Charlotte volt — amitől tartottam —‚ hanem Mrs. Marden, aki váratlanul rosszul lett. Emlékszem, milyen megkönnyebbüléssel fogadtam a hírt, az ugyanis, ha Charlotte-ot látom, ahogy épp lesújt rá a végzet, nagyon meggyötört volna, ráadásul anyja állapota Charlotte-nak is módot adott rá, hogy megfelelő mederbe terelje izgatottságát. A dolog természetesen a házigazdákra és a hölgykoszorúra tartozott, és én nem vállalhattam részt abban, hogy barátaim segítségére legyek, vagy hogy kikísérjem őket a kocsijukhoz. Mrs. Marden magához tért, de ragaszkodott hozzá, hogy hazainduljon, s ezután én is félreálltam, bár aggodalmas szívvel.

Másnap reggel elmentem, hogy érdeklődjem az állapota felől, és azt a választ kaptam, hogy Mrs. Marden jobban van, de amikor megkérdeztem, hogy nem találkozhatnék-e Miss Mardennel, ő kiüzent, hogy lehetetlent kérek. Semmi dolgom nem lévén, egész nap a várost jártam zakatoló szívvel. Estefelé azonban ceruzával írott levélkét kaptam, amelyet valaki bedobott az ajtómon: „Kérem, jöjjön el — anyám látni kívánja.” Öt perccel később már újra ott álltam a házuk előtt, aztán bevezettek a szalonba Mrs. Marden a pamlagon hevert, és ahogy ránéztem, megláttam arcán a halál árnyékát. Első szavaival mégis arról biztosított, hogy jobban van, sokkal jobban; szegény öreg szíve megint rakoncátlankodott, de most már lecsillapodóban van. Felém nyújtotta kezét, én pedig föléhajoltam, miközben tekintetemet az övébe fúrtam; így ki tudtam olvasni belőle azt is, amit nem mondott el: „Valóban nagyon beteg vagyok, de tegyen úgy, mintha minden szavamat elhinné.” Charlotte ott állt a pamlag mellett — most nem rémültnek tűnt, hanem rettenetesen komolynak —‚ és nem nézett a szemembe.

— Charlotte elmondta! Charlotte elmondta! — folytatta Mrs. Marden.

— Elmondta? — felváltva meredtem hol Mrs. Mardenre, hol a lányára, azon tűnődve, vajon arra céloz-e, hogy Charlotte az erkélyen lejátszódott jelenetről beszélt neki.

— Hát azt, hogy újra beszélt vele; és hogy ön milyen bámulatra méltóan állhatatos volt!

E szavak hallatán szétáradt bennem az öröm; nemcsak azt tudtam meg belőlük, hogy Charlotte-ban ez az emlék maradt meg a legélénkebben, hanem azt is, hogy a lány mindenképpen olyasmit akart mondani az anyjának, amivel megnyugtathatja, nem pedig olyasmit, amivel riadalmat okoz neki. De mostanra már azt is tudtam, méghozzá olyan biztosan, mintha Mrs. Marden elmondta volna nekem, hogy tudja, sőt már akkor is tudta, hogy a lánya mit látott az erkélyen.

— Igen, én beszéltem... beszéltem, ő viszont nem adott választ.

— Most majd válaszol, ugye, Chartie? Szeretném, nagyon szeretném! — suttogta a szerencsétlen asszony, hangjában kimondhatatlan sóvárgással.

— Ön nagyon jó hozzám — mondta Charlotte felém fordulva, komoly és elbűvölő arccal, mereven a szőnyeget bámulva. Volt benne valami más, valami, ami más volt, mint eddig bármikor. Felismert valamit, megérzett valami kényszerítő erőt. Láttam, hogy reszket.

— Ah, bárcsak megengedné, hogy megmutassam, valójában milyen jó tudok lenni! — kiáltottam, felé nyújtva kezemet. Ahogy kiejtettem ezeket a szavakat, belém hasított a tudat, hogy valami történt. Az ágy túlsó oldalán fokozatosan kibontakozott egy alak, amely most Mrs. Marden fölé hajolt. Egész lényem beleáradt egy néma imádságba: azért fohászkodtam, hogy Charlotte ne lásson semmit, én pedig ne áruljak el semmit. A késztetés, hogy Mrs. Mardent nézzem, még annál az önkéntelen mozdulatnál is erősebb volt, amellyel érzékeim Sir Edmund Orme jelenlétét nyugtázták, én azonban mindkettőnek ellenálltam, Mrs. Marden pedig nem mozdult. Charlotte felállt, felém nyújtotta kezét, és amikor ezt a mindent eldöntő mozdulatot megtette, ő is meglátta. Arcára kiült a rémült döbbenet, felsikoltott, és ugyanebben a pillanatban valami másféle hangot is hallottam, ami olyan volt, mint az elkárhozottak jajongása. Én azonban ekkor már felpattantam, és a lányhoz ugrottam, hogy eltakarjam őt, hogy fátylat vonjak az arca elé. Charlotte ekkorra már a karomba vetette magát. Egy pillanatig nem engedtem ki ölelésemből fölé hajoltam, átadva magam neki, lényének minden lüktetését a sajátommal együtt érzékelve, képtelenül arra, hogy megkülönböztessem őket; aztán egyszerre elöntött a hideg bizonyosság, hogy magunkra maradtunk. Charlotte kibontakozott ölelő karjaimból. A pamlag másik oldalán álló alak eltűnt, Mrs. Marden azonban csukott szemmel feküdt a helyén, és volt valami a mozdulatlanságában, ami a rémület újabb hullámát bocsátotta ránk. Charlotte „Anyám, anyám!” kiáltással Mrs. Mardenre borult. Én térdre rogytam mellette. Mrs. Marden már nem élt.

Vajon abban a hangban, amelyet Charlotte sikoltásával egy szerre hallottam — arra a másik, még tragikusabb hangra gondolok —‚ a haldokló asszony haláldöbbenete fejeződött ki, vagy (olyan volt, mint egy tomboló vihar halvány fuvallata) a megbékélt és örökre elűzött szellem tiszta, artikulált zokogása? Valószínűleg az utóbbi, ezután ugyanis — hála az égnek — soha többé nem láttuk Sir Edmund Orme-ot.

Legújabbak

Robert E. Howard:
Harp of Alfred, The

Olvasás

Robert E. Howard:
Red Thunder

Olvasás

Robert E. Howard:
Riders of Bablyon, The

Olvasás

Legolvasottabb

Howard Phillips Lovecraft:
Cthulhu hívása

Ez az egyetlen történet Lovecraft részéről, amelyben jelentős szerepet kap a szörnyisten, Cthulhu. 1926 későnyarán, kora őszén íródhatott. A dokumentarista stílusban megírt történet nyomozója, Thurston, a szemita nyelvek egyetemi kutatója darabkáról darabkára rakja össze a rejtélyes kirakóst. A fiatal kutató egyre több tárgyi és írásos bizonyítékát leli a hírhedt Cthulhu-kultusz létezésének. A kultisták a Necronomicon szövege alapján a nagy szörnyisten eljövetelét várják. A történetek a megtestesült iszonyatról beszélnek, ami átrepült az űrön és letelepedett a Földön sok millió évvel ezelőtt. Most hosszú álmát alussza tengerborította városában: Ph’ngluimglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn, vagyis R'lyeh házában a tetszhalott Cthulhu álmodik. A Csendes-óceán déli részén néhány bátor tengerész megtalálta a várost és felébresztette a Nagy Öreget. Ennek hatására őrülethullám robogott végig a Földön, több ember lelte halálát ezekben az időkben. A találkozást csak egy tengerész élte túl, de ő is gyanús körülmények között halt meg. A fiatal kutató érzi, hogy ő is erre a sorsra juthat... A novellát nagy részben Lord Tennyson Kraken című költeménye inspirálta: Cthulhu is egy csápos, polipszerű szörny, egy alvó isten (ez a gondolat nagyban Lord Dunsany műveinek Lovecraftra gyakorolt hatásának köszönhető). S. T. Joshi felveti, hogy számottevő hatást váltott ki Lovecraftra Maupassant Horlája és Arthur Machen A fekete pecsét története című története is. Maga Lovecraft e történetet roppant középszerűnek, klisék halmazának titulálta. A Weird Tales szerkesztője, Farnsworth Wright először elutasította a közlését, és csak azután egyezett bele, hogy Lovecraft barátja, Donald Wandrei bebeszélte neki, hogy más magazinnál is érdeklődnek a sztori iránt.

Olvasás

Howard Phillips Lovecraft:
Őrület hegyei, Az / Hallucináció hegységei, A

Egy déli sarki kutatócsoport, köztük a narrátor, William Dyer a Miskatonic Egyetemről az Antarktiszra indul 1930/31 telén. A fagyott környezetben 14, a hideg által konzerválódott idegen lényre bukkannak. Miután a kutatók több csoportra oszlanak, és az egyikről nem érkezik hír, a megmaradt tagok felkeresik az eltűntek táborát, ahol szétmarcangolt emberi és állati maradványokat találnak - néhány idegen létformának pedig mindössze hűlt helyét... Legnagyobb döbbenetükre azonban a kutatás során feltárul előttük egy évmilliókkal régebben épített, hatalmas kőváros, amely a Nagy Öregek egykori lakóhelye lehetett. A kisregényt szokás Poe Arthur Gordon Pym című kisregényének folytatásaként tekinteni, az enigmatikus és meg nem magyarázott jelentésű kiáltás, a "Tekeli-li!" miatt. Eredetileg a Weird Talesbe szánta Lovecraft, de a szerkesztő túl hosszúnak találta, ezért öt éven át hevert a kisregény felhasználatlanul a fiókban. Az Astounding végül jelentősen megváltoztatva közölte a művet, több bekezdést (nagyjából ezer szót) kihagyott, a teljes, javított verzió először 1985-ben látott napvilágot.

Olvasás

Abraham Merritt:
Moon Pool, The

Amikor dr. David Throckmartin elmeséli egy csendes-óceáni civilizáció ősi romjain átélt hátborzongató élményeit, dr. Walter Goodwin, a regény narrátora azzal a meggyőződéssel hallgatja a hihetetlen történetet, hogy a nagy tudós valószínűleg megzavarodott. Azt állítja ugyanis, hogy feleségét és kutatócsoportjának több tagját magával vitte egy "fényjelenség", amely az úgynevezett Holdtóból emelkedik ki teliholdas éjszakákon. Amikor azonban Goodwin eleget tesz Throckmartin kérésének, és társaival a titokzatos szigetre utazik, fantasztikus, megdöbbentő kalandok sorozata veszi kezdetét.

Olvasás

Kommentelés

Minden mező kitöltése kötelező!

Hozzászólások

Nem érkezett még hozzászólás.

szövegkereső

keresés a korpuszban

Az alábbi keresővel az adatbázisban fellelhető irodalmi művek szövegeiben kutathat a megadott kifejezés(ek) után.

...

Keresési beállítások:

bármelyik kifejezésre
mindegyik kifejezésre
pontos kifejezésre