Biztos vagyok benne, hogy elhitte a vén Sally minden szavát, mivel igazmondó hírében állt. Mindez mégsem ért többet, mint a hasonló rémregék és dajkamesék — ahogy eleink nevezték őket —‚ melyek igencsak felhígítják a valós tényeket. Hanem mégsem a semmiért terjedt el, hogy a házat megszállták a szellemek. Nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél, s minden ilyenfajta híresztelésnek van egy csipetnyi igazságmagva, egy tényleges rejtély, melynek megfejtésére talán vállalkozik is némely olvasóm, bár, bevallom, rajtam kifogott.

Miss Rebecca Chattesworth 1753 késő őszén kelt levelében tüzetesen beszámol a Cseréptetős Házban esett különös jelenségekről. Napnál világosabb — bár ő maga kezdetben hevesen tiltakozik minden ilyen bolondság ellen —‚ hogy megkülönböztetett érdeklődéssel kísérte a történteket, melyeket valami iszonyatos aprólékossággal beszél el.

Az volt a szándékom, hogy kinyomtatom az egész irományt, amely páratlan és igencsak jellemző a maga nemében. A kiadóm azonban vétót emelt, és igazat adok neki. A jeles öreg hölgy levele valóban túl hosszú, ezért meg kell elégednem, hogy csupán a hangvételét érzékeltessem mohó soraimmal.

Még ugyanebben az évben, valamikor október 24-e körül különös vita tört ki a dublini High Streeten lakó Mr. Alderman Harper és az én Lord Castlemallardom között; ő a fiatal örökös édesanyjának kuzinja lévén, elvállalta a kicsiny birtok igazgatását, melyen a Cseréptetős, avagy Cserepes Ház állt (mindkét írásmóddal találkoztam).

Ez a bizonyos Alderman Harper korábban kivette a házat a lányának, aki egy Prosser nevű úrhoz ment nőül. Bebútorozta, függönyöket aggatott fel, egyszóval tetemes összegeket költött a beköltözésre. Mr. és Mrs. Prosser valamikor júniusban érkezett meg. Minekutána számos szolgája otthagyta, Mrs. Prosser úgy érezte, hogy képtelen tovább lakni e fedél alatt. Atyja ezért kerek perec közölte Lord Castlemallarddal, hogy nem veheti ki a házat, mert számára megmagyarázhatatlan jelenségek háborgatják. Más szóval tudtára adta, hogy a lakot megszállták a szellemek, nem is bírja itt ki egyetlen szolga néhány hétnél tovább; azok után, amit ott a veje megtapasztalt, nem csupán a bérleti szerződést kellene felbontani, tette hozzá, de magát az épületet is tanácsos lenne lebontani, mert oly gonosz lelkek tanyája, ami kívül esik az emberi felfogóképesség határain.

Lord Castlemallard erre benyújtott egy folyamodványt a kincstári törvényszékhez, hogy kötelezze Mr. Alderman Harpert a szerződés betartására. Ő azonban válaszát nem kevesebb mint hét hosszú írásos nyilatkozattal támogatta meg, ezek másolatait egytől egyig őlordsága rendelkezésére bocsátotta; el is érte velük a kívánt eredményt, mivel a lord, ahelyett, hogy bíróság elé citálta volna, engedett. Sajnálattal közlöm, hogy az ügy okiratai ilyenformán nem jutottak a bírák szeme elé, s nem tudják megtámogatni Miss Rebecca hitelesnek tűnő, mégis érthetetlen beszámolóját.

A nevezett zavaró események csak augusztus elejével kezdődtek. Egyik este Mrs. Prosser egyedül üldögélt alkonyatban a hátsó szalon ablaka mellett. Az ablak nyitva volt, és a ház asszonya a gyümölcsöskertre kinézve látta, amint egy kéz lopakodik a külső kőpárkányra, mintha valaki fel próbálna mászni a falon az ablak alatt, tőle jobbra.

Semmi egyebet nem látott, mint a kezet, amely meglehetősen kicsiny és formás volt, fehér és párnás, ahogy elnyújtózott az ablakpárkányon; nem volt ez fiatal kéz, gazdája nagyjából a negyvenes éveit taposhatta — vélte a jeles hölgy. Alig néhány hete betörtek Clondalkinba, s Mrs. Prosser arra gondolt, vélhetőleg az egyik jómadár próbál most behatolni a Cseréptetős Ház ablakán. Hangosan felsikoltott, és ijedelme e harsány megnyilatkozására a kéz szelíden visszahúzódott.

Hiába kutatták át ezután a gyümölcsöst, nem volt nyoma, hogy bárki az ablak alá lopódzott volna, ahol a fal mentén cserepes virágok sorakoztak, megakadályozva ebből az irányból mindennemű ostromot. Mrs. Prosser rettenetesen kikelt magából, hanem mikor a szolga puskával a kezében kinyitotta a hátsó ajtót, semmit sem talált. Miután becsukta, megjegyezte azért, hogy „valaki kopogtatott”, és mintha befelé is nyomakodott volna, ami megrémítette, de bár a kopogtatás a konyhaablakon folytatódott, nem vizsgálódott tovább.

Ám a következő szombaton, este hat óra felé a szakácsnő, „egy megbízható, becsületes nőszemély, aki már a hatvanas éveit taposta” egyedül volt a konyhában. Éppen a vacsorát készítette, amikor egyszer csak felpillantott, és meglepődve látta ugyanazt a kezet, amely meglehetősen kicsiny és formás volt, fehér és párnás, és tenyerét az ablakpárkány közelében rányomta az ablaküvegre. Ám ez alkalommal nemcsak rányomta, hanem fel-alá sétáltatta, mintha csak ki akarná fürkészni a felszín egyenetlenségeit. A szakácsnő felkiáltott, és elmormolt valami imádságfélét. A kéz azonban makacsul matatott az ablaküvegen és csak néhány perc múlva tűnt el.

Ezt követően sok-sok éjen át hallatszott először halk, majd egyre követelőzőbb kopogtatás a hátsó ajtón. A szolga az istennek sem nyitotta ki, ellenben kikiáltott, hogy ki az, ám nem kapott választ. Mintha egy tenyér feszült volna ablaküvegnek, puha mozdulatokkal kutakodva rajta.

Mindeközben a házaspár a hátsó szalonban melyet fogadószobának használt szintén hallotta a kopogtatást, néha igen halkan és loppal, akár egy titkos jelet, máskor meg oly váratlanul és hangosan, hogy félő volt, eltörik az ablaküveg.

Mindez a ház hátsó fertályában történt, amely, mint már tudják, a gyümölcsösre nézett. Hanem egy keddi este, fél tíz körül ugyanilyen kopogtatás hallatszott a bejárati ajtón, amely a ház urának bosszúságára és neje legnagyobb ijedelmére nem is hagyott alább közel két óra hosszat.

Eztán több napon és éjen át semmi nem háborgatta a háziakat, akik már azt hitték, vége a dolognak. Történt azonban szeptember 13-ának estéjén, hogy midőn Jane Easterbrook, egy angol cselédlány, aki az éléskamra felé igyekezett, hogy elhozza azt a kicsiny ezüsttálat, amelyben asszonya estéli italát szokta volt felszolgálni, a mindössze négyosztatú kis ablakra pillantva látta, hogy fehér, párnás ujj nyúlik be az ablakkeretbe fúrt és az ablaktábla rögzítésére szolgáló lyukon először csak az ujjbegy, majd az első két ujjperc is. Ide-oda forgolódva tapogatózott bévül, mintha azt a pecket keresné, amelyet a tulajdonos elmulasztott feltenni. A cselédlány a konyhába visszaérve, úgy tudjuk, „összecsuklott, mint a bicska, és másnap végig gyengélkedett”.

Mr. Prosser — aki, mint hallottam, keményfejű, pökhendi fickó volt — a szellem nyomába eredt, és kinevette a háznép félelmeit. Személy szerint amondó volt, hogy az egész nem egyéb rossz tréfánál, avagy szemfényvesztésnél, s csak az alkalomra várt, hogy tetten érje az imposztort. Nem tartotta sokáig magában ebbéli meggyőződését; éppenséggel úgy hangoztatta harsány fogadkozások és fenyegetések kíséretében, mint aki gyanítja, hogy az áruló a házból szövi a cselszövés szálait.

Ideje volt már, hogy a tettek mezejére lépjen, mert nem csupán a szolgák, de a jó Mrs. Prosser is egyre jobban ijedeztek. Napnyugtával ki sem léptek az ajtón, s sötétedés után is csak párosával merészkedtek a szabadba.

A kopogtatás úgy egy hétig szünetelt, ekkor azonban a szalonban tartózkodó Mr. Prosser igen halkan meghallotta a bejárati ajtón. Hitvese épp a gyerekszobában időzött. Csendes volt a lég, ami kiélesítette a hallást. Először háborgatták a ház elülső traktusát, s mintha e sürgető hívás jellege is megváltozott volna. Mr. Prosser, aki minden jel szerint nyitva hagyta a szalon ajtaját, csöndben a hallba lopózott. Halk, rendszeres kopogtatás hallatszott zömök bejárati ajtón, amely valószínűleg „kézháttal” történhetett. Mr. Prosser első gondolata az volt, hogy ajtót nyit, de azután meggondolta magát; ehelyett nesztelenül felosont a konyhai lépcsőn, ahhoz az éléskamra fölött elhelyezett „zömök szekrényhez”, amelyben a puskáit, kardjait s sétabotjait tartotta.

Eztán inasát szólította, akiben megbízott, s miután egy pár töltött pisztolyt gyűrt a tulajdon kabátzsebébe, neki is adott egy párat. Kezében egy jókora sétabottal, lábujjhegyen surrant az ajtó felé, nyomában az inas.

Minden úgy zajlott, ahogyan Mr. Prosser óhajtotta. Mivel a házat ostromló ismeretlen nem tudott jöttéről, mind türelmetlenebb vált, s kétszeres erővel verte az ajtót.

A felpaprikázott Mr. Prosser, kezében a sétabottal, jobbjával nyúlt át az ajtón, hogy kinyissa. Körbenézve senkit sem látott, mégis különös ijedelemmel kapta vissza a kezét, mert úgy érezte, mintha valaki szelíden megszorította volna. Az inas minderről mit sem tudott, nem értette ezért, miért pillant hátra ura oly sebtében, miért hadonászik a botjával s vágja be az ajtót.

Ettől fogva Mr. Prosser felhagyott a dühödt szitkozódással, s ugyanúgy tartózkodott a téma felvetésétől, mint a család többi tagja. Mindez valójában oly kényelmetlenül érintette, mintha bizony a bejárati ajtó kinyitásával végérvényesen beengedte volna a követelőző idegent.

Nem szólt a dologról Mrs. Prossernek, de korábban visszavonult a szobájába, „ahol egy ideig olvasgatott a Bibliájából, s elmondta estéli imáit”. Remélem, a kisasszony nem ritka mivolta miatt említi ezt a körülményt. Úgy tűnik, hogy ház ura eztán jó ideig ébren hevert ágyában. Amint várta, nagyjából negyedórával azután, hogy elütötte az éjfelet, halk kopogtatást s kaparászást hallott a hálószoba ajtaján.

Rémülten szökkent talpra, s kulcsra zárta az ajtót.

— Ki van odakint? — kiáltotta, de nem kapott választ.

A jól ismert kaparászás tovább folytatódott az ajtó fáján.

Reggel a cselédlány rémülten jelentette, hogy a szalon kis asztalán a porban egy kéz lenyomata sejlik fel, ott, ahová előző nap fajanszot és egyebeket rakodtak. A tengerpart fövenyén látott lábnyom fele annyira sem ijesztette meg Robinson Crusoe-t, mint ahogy a leányzó kijött a sodrából. Mostanra az egész háznép felbolydult; akadt, aki csaknem eszét vesztette már a kéz miatt.

Mr. Prosser a lenyomatot megvizsgálva tréfára fogta a dolgot, de mint később megesküdött inkább csak szolgái megnyugtatására, mint meggyőződésből. Ennek dacára egyenként becitálta embereit a helyiségbe. Mindnek az asztalra kellett fektetnie tenyérrel lefelé a kezét, hogy lenyomatot vegyenek róla. Mr. Prosser magával és nejével sem tett kivételt. Mint „nyilatkozata” leszögezte, a szellemkéz formája a ház egyetlen lakójéával sem egyezett, ellenben megfelelt annak, amelyet Mrs. Prosser és a szakácsnő látott.

Bárki vagy bármi volt is azonban a tulajdonosa, mindannyian érezték, hogy a vizsgálat is tanúsítja, többé nem házon kívül támad, hanem megtelepedett a négy fal között.

Mrs. Prossert mostantól különös lidércálmok gyötörték, melyek — mint Rebecca néni részletes leírásából kitűnik valóban idegborzolók lehettek. Egyik éjjel, mikor Mr. Prosser magára zárta hálókamrájuk ajtaját, megdöbbentette a helyiséget megülő mélységes némaság. Nem hallotta a felesége szuszogását se, amit furcsállt, mivel tudta, hogy az asszony már lefeküdt, es a hallása is éles volt.

Az ágy lábánál, egy asztalkán gyertya égett, ez világította meg a szobát amellett, melyet ő maga fogott kézbe, miközben az apósa üzleti elszámolásait tartalmazó főkönyvet csapta a hóna alá. Most félrevonta az ágyfüggönyt. Mrs. Prosser ahogy már odapillantva halálos ijedelemmel megsejtette halálos dermedtségben feküdt. Mozdulatlan, sápadt arcát hűvös verejték lepte cl. Mellette, a párnán, a feje közelében, az ágyfüggöny belső szegélyénél valami hevert. Mr. Prosser először békának nézte, holott ugyanaz a párnás kéz volt, amely eddig is kísértett; a csukló a párnán nyugodott, míg az ujjak a halánték felé markolásztak.

Mr. Prosser összerázkódott ijedtében, és a függönyhöz vágta a főkönyvet, oda, ahol sejtése szerint a kéz tulajdonosa állhatott. A kéz nyomban eltűnt, s az ágyfüggöny meglebbent. Mr. Prosser még idejében kerülte meg az ágyat, hogy észrevegye, amint legalábbis így látta az előbbi fehér, párnás kéz kinyitja a túlnani szekrény ajtaját.

Feltépte az ajtót, és bekémlelt, de a szekrény üres volt, kivéve a fogason lógó ruhákat. Az ablakkal szemben tükrös öltözőasztalka állt. A ház ura éles csattanással vágta be az ajtót, kulcsra zárta, s egy pillanatra úgy érezte, hogy „elment a józan esze”. Megrázta a csengőt, mire becsődültek a szolgák. Nagy hűhóval felélesztették „révületéből” Mrs. Prossert. Külleméből ítélve férje úgy gyanította, hogy a halál küszöbén járhatott. Rebecca néni még hozzáteszi, „abból, amit tőle magától hallottam rémlátomásairól, akár úgy is fogalmazhatott, hogy »megjárta a poklokat«”.

A válság legborzasztóbb jele mégis a legidősebb gyermek, egy két-három éves kisfiú különös lebetegedése volt. A kölyök éberen hevert, a döbbenettől szemlátomást bénultan, s mikor orvost hívtak, az kezdődő vízgyülemet állapított meg az agyban. Mrs. Prosser sokat virrasztott mellette a dadussal, a gyermekszoba kandallója mellett ülve s fia egészségéért aggódva.

Ágyát oldalvást húzták, a fal mellé. Feje egy ódon fehérneműs szekrény felé nézett, amelynek az ajtaja résnyire nyílt. Az ágy mennyezetéről nagyjából egy láb mélységben kárpit csüngött alá, mintegy tíz-tizenkét hüvelykre a párnától, melyen a gyermek feje nyugodott.

Megfigyelték, hogy az apróság elcsöndesedik, valahányszor ölükbe veszik. Mivel mostanra szemlátomást elálmosodott és elcsitult, visszafektették, de alig volt öt percig az ágyában, mikor rémült sikoltozásba kezdett. Ekkor vette észre a dadus és vele együtt, a tekintete irányát követve Mrs. Prosser is, mi okozza a gyermek kínlódását. Mert a fehérneműs szekrény nyílásán kinyúlva, a kárpit takarásában ott feküdt előttük, tenyérrel lefelé a párnás, fehér kéz, amely a gyermek feje felé mutatott. Az anya felsikoltott, és felkapta a fiúcskát a kiságyról. A dadussal együtt berontottak a házastársi hálóba, ahol Mr. Prosser már ágyában feküdt. Ahogy beléptek, betették maguk mögött az ajtót. Alig zárult be mögöttük, halk kopogtatás hallatszott odakintről.

Ez még nem minden, de legyen elég ennyi. Mindebből jómagam arra következtetek, hogy egy szellemkézről van szó, nem másról. Tulajdonosa soha nem jelent meg a háziak előtt, a kéz ugyanakkor nem különült el a testtől, inkább úgy tetszett, hogy az utóbbi holmi ármányos körülmény folytán rejtve maradt.

1819-et írtunk, mikor egy egyetemi reggelinél megismerkedtem egy bizonyos Mr. Prosserrel; vékony, méltóságteljes, mégis beszédes öregúr volt, aki hátul lófarokba fogta hófehér hajat. Ő mesélte el a maga tömör és velős modorában, kuzinja, James Prosser esetét, aki kiskorában egy ideig szellemektől megszállt gyermekszobában aludt — legalábbis anyja így nevezte —‚ egy vén házban, Chapelizod közelében. Valahányszor megbetegedett, kimerült vagy láz gyötörte, amióta csak vissza tudott emlékezni, egész életében ugyanattól a látomástól szenvedett. Kövér, sápatag úr jelent meg előtte; a paróka megannyi csigája, a csipkés öltözet összes gombja és fodra, az érzéki, jóságos és beteges ábrázat minden egyes ránca ugyanolyan aprólékos részletességgel bevésődött emlékezetébe, mint tulajdon nagyapja portréjának ruházata és vonásai, márpedig ezt minden reggel, délben és este ott látta maga előtt az étkezésnél.

Mr. Prosser mindezt a furcsán kitartó, visszatérő, egyhangúan ismétlődő rémálmok példájaként hozta szóba, s nem mulasztotta el hozzátenni, mekkora rettegéssel és szorongással beszélt minderről a maga idejében kuzinja, akit múlt időben mint „szegény Jemmie-t” emlegetett.

Remélem, a nyájas olvasó megbocsát, amiért ily hosszan locsogtam a Cseréptetős Házról, de a hasonló históriák mindig elbűvölnek, és, amint tudják, az ember, kivált az öregebbje, arról beszél a legszívesebben, ami a legjobban érdekli, elfeledkezve arról, hogy mások már torkig vannak mindezzel.