Saragossa egyik régesrég élt, magasrangú tisztviselőjének sírboltja alatt, a tiszteletre méltó Pedro Arbuez d’Espila, a Segoviai Dominikánusok hatodik priorja, tartományi inkvizítor, Spanyolország harmadik Főinkvizítora – egy megváltó testvért (kínzómester) követve, a Szent Hivatal két famulusának kíséretében a lobogó fáklya fényében egy titkos földalatti börtönbe tartott. Súlyos ajtó zárja nyikorgott; s lassan léptek be abba a cellába, ahol a fentről átszűrődő, halvány fény egy alvadt vérrel összemocskolt kínzópadot, egy parázstartó fémüstöt, és egy korsót tárt fel. A kőfalba rozsdás, nehéz vasgyűrűk voltak beágyazva, piszkos szalmakupacon, nyaka körül vasabronccsal, végtagjain durva bilincsekkel egy ember kuporgott rongyaiban: korát lehetetlen volt megállapítani.

Ez rab volt nem más, mint Aser Abarbanel rabbi, egy aragoni zsidó, akivel szemben uzsora és a szegények kizsákmányolása volt a vád, s több mint egy éve, nap mint nap, a legválogatottabb eszközökkel kínozták, próbálták megtörni. Mindezek ellenére, „olyan vak volt makacssága, mint szívós bőre”, nem tanúsított megbánást.

Büszke volt származására és őseire – mint állandó üldöztetésének dacára a zsidóság általában – cselekedeteit a Talmud szavai határozták meg, s izraelita családja, hite adta neki azt erőt és bátorságot, mellyel képes volt elviselni a további kegyetlen kínzásokat.

Könnycseppektől csillogó szemekkel éppen arról elmélkedett, hogy meggyötört lelkétől megvonják az üdvözülés lehetőségét is, amikor a tiszteletre méltó Pedro Arbuez d’Espila a következő szavakkal lépett a hozzá:

– Fiam, örvendezz! Megpróbáltatásaid véget értek. Bár olyannyira nehezemre esik, kimondom, hogy felhatalmazásom birtokában, atyai küldetésem teljesítésére igen szigorú büntetést fogok irányodban alkalmazni, mivel makacsságod ilyen töretlen. Oly meddő fügefa vagy te, mely gyümölcs nélkül hasznot nem ad, de veszélyes, ha kiszárad, ezért kell gyökerestül... de egyedül a Mindenható határozhat lelked sorsáról. Talán a Végtelen Irgalom fog ragyogni neked majd az utolsó pillanatodban! Reménykedjünk. Voltak már rá példák. Tehát történhet így is! Akkor ma este aludj békében! Holnap lesz az autodafé¹ napja, ahogy az elrendeltetett, a quemadero-ra² lépsz, a parázstartó kosár örök lángja legyen a figyelmeztetés. Ennek tüzétől, s ezt te jól tudod, hosszú kínokat fogsz kiállni, fiam; és a halálod eljövetelét legalább két kegyetlen óra fogja megelőzni, sőt gyakran három óra is eltelik míg a megváltó eljön éretted, hála a megnedvesített és lehűtött ruhadaraboknak, amivel mi vigyázón őrizzük az áldozat homlokát és a szívét. Te csak a negyvenharmadik leszel. Utolsó leszel a sorban, tekints ezt úgy, hogy lesz bőven időd Istenhez hasznosan imádkozni, felajánlani tested és lelked Neki, s megkeresztelkedhetsz a Szent Szellem tüzében. Kívánom, hogy Isteni Fényben nyugodj majd ekkor!

Ahogy Don Arbuez végére jutott mondanivalójának – jelt adott, s a szerencsétlen ember béklyóit eltávolították. Az atya a zsidó vállaira tette kezeit. Ezután a kínzómester is odafordult, és halkan bocsánatot kért a rabtól, a vele szemben korábban elkövetett tetteiért, majd a két famulus ölelte át: megcsókolták csuklyán keresztül, hang nem hallatszott. A szertartás véget ért, a fogoly egyedül maradt a sötétben.

A rabbi ajkai kiszáradtak, arca eltorzult a szenvedéstől, s határozott szándék nélkül bámult maga elé, a bezárt ajtóra. Bezárt? A szó, félig ismeretlen volt a számára, egy furcsa káprázat ébredt megzavart gondolkodásában. Egy pillanatra azt képzelte, az ajtó repedései között világít át a külvilág. Felpislákolt a remény morbid gondolata elgyengült elméjében. Arrafelé vonszolta magát, s furcsa dolgot látott; majd, lassan bedugta egy ujját az ajtónyílásba, s végtelen óvatossággal, maga felé húzta az ajtót. A magasságos ég csodája! Valami különös véletlen folytán a figyelmetlen famulus, aki a hatalmas kulccsal bezárta a cellaajtót, a zár nyelvét az ajtó kőkeretén kívülre fordította. Így, a rozsdás retesz sem a helyére csúszott vissza, az ajtó pedig résnyire nyitva maradt.

A rabbi megpróbált kinézni.

A hamuszínű félhomályban lassanként mindent felismert, földszerű falrészleteket félkörben, csigalépcsőket, és ezekkel szemben, öt vagy hat kőből munkált lépcsőfokot, mely valami fekete előcsarnok bejárata, az előcsarnok pedig egy hosszú folyosóban folytatódott, ami csak a legközelebbi kanyarig volt látható.

Teste hosszában nyújtva, kúszott a küszöb vonaláig. Igen, valóban egy folyosó volt, de szinte végtelen hosszúságú. A gyenge fény, mint valami álomfény – töltötte be a teret; felakasztott lámpák lógtak az ívelt tetőgerendákról, meghatározott közökben, a halvány levegő kéksége elveszett a távoli messzeség árnyékában. Ezen a belátható szakaszon egy ajtó sem volt! Csak az egyik oldalon, balra – kicsi lyukak, hálószerű rácsozattal beborítva –, engedtek be valamennyi fényt, gyenge félhomály szűrődött át a fal mélyéről – a naplemente fénye nyilvánvalóan, vörösen csillanva meg a szakaszonként elhelyezett jelzőköveken. És milyen szörnyű a csend! Mert ott – a homályos messzeség mélyén – ott vár rá az út, amely a szabadság felé vezet! A zsidóból újra feltört a remény hulláma, ezúttal talán utoljára.

Tétovázás nélkül indult előre, kerülve a fényfoltos területeket, s reménykedett, hogy beleolvad a homályos fal kivehetetlen, színes foltjai közé. Lassan haladt, sebzett, érzékeny testét vonszolva a talaj mentén. Időnként majdnem feljajdult, csak nehezen tudta visszafojtani a testéből önkéntelenül felszakadó kiáltásokat. Nemrégiben kinyílott, gennyező sebei élesen szaggató fájdalmakat okoztak neki.

Hirtelen közeledő léptek hallatszottak, a kőfolyosó falán visszhangozva. Reszkető roham támadta meg, szinte megbénította a lelkét kínzó fájdalom, a homályból előbukkanó látvány. Kétségtelenül el jött érte a vég! Annyira összekuporodott, amennyire csak tudott, egy mélyedésbe húzta össze megsebzett testét, félholtan a rémülettől, és várt.

Egy famulus sietett tova. Gyorsan haladt tova, kezében izomfogók zörögtek, lehajtott kámzsával tűnt el a sötétben. A hirtelen rátörő lélekszorító kínok következtében a rabbi szinte élet és halál között lebegett; az utolsó közel egy órában egyszerű mozdulatokat is képtelen volt végrehajtani. Félelmében, gyötrelmei növekedtével, mintha az életösztön is visszatért volna sejtjeibe. De a régi remény lelkében a sejtelmes „Talán” szót visszhangozta, s ez volt a leglehangolóbb. Az is csoda, hogy eddig eljutott! Nem volt helye a tétovázásnak. Tovább folytatta a kúszást, az áhított szabadulás irányába. Vérző sebektől és éhségtől és szomjúságtól kínozva, sajgó lelkét ösztökélve, s plántálva belé a remény újabb és újabb sugarát, araszolva haladt tova. A síri folyosó végeláthatatlannak tűnt. Lassan, de rendületlenül kúszott előre a vaksötétbe, bele, bele, ahol a szabadulásnak kell rá várnia.

De, ó! Újra lépés zaja hallatszott, most már lassabban, több komorsággal, idegborzolóan. Két inkvizítor alakja tűnt fel, fekete-fehérbe öltözve, nagy kalapjuk karimája libegett a gyenge fényben. Halkan vitatkoztak egymással, látszott, hogy valami fontos dologról van szó, kezeikkel élénken gesztikuláltak.

Láttukra a rabbi szemeit becsukta, szíve úgy dobogott, mintha ki akart volna szakadni, rongyos ruháját a kiállt kínok hideg izzadtsága itatta át; mozdulatlan, zihálva, elnyúlva feküdt a fal tövében, az egyik fáklya fényében – mozdulatlan, és Dávid Istenéhez imádkozott.

Ahogy a két inkvizítor a fogollyal szembe haladt, megálltak a lámpa fénye alatt, habár egy merő véletlenségből, de kétségtelenül, vitájuk közben. Egyikük, társát hallgatva, nézett egyenesen a rabbit nézte. A pillantás alatt – melynek üres kifejezését a fogoly először nem is vette észre – a szerencsétlen ember szinte érezte, ahogy a forró fogó megkínzott húsába csíp, és okoz újabb eleven sebeket, újabb eleven kínokat! Már a kínzóeszközök képére is feltört a rettegés zsigereiben. Rosszullét fogta el, kimaradt a lélegzete, szemhéjai remegtek, s borzongott, ahogy rongyai bőrét horzsolták.. De az inkvizítor furcsa szemei egyszersmind természetesek is voltak – egy gondolataiba mélyen elmerülő ember pillantása, ahogy elmélyülten hallgatja társa szavait; ahogy meredten nézve kizárja a külvilágot, látszott, hogy csak nézi, de nem látja a zsidót.

És valóban, néhány perc múlva, a két baljós alak továbbhaladt az úton, lassan, csendesen beszélgetve, abba az irányba, ahonnan a rab jött. Itt voltak és nem vették őt észre! Érzékeinek zavarában agyába egy különös kérdés villant: „Én már halott vagyok, azért nem lát engem senki?” Az irtóztató benyomás kibillentette letargiájából. Vak és hirtelen rémület vetette hátra a fejét; a haja kezdett égnek állni. De nem, nem! Kidugta kezeit, s megérintette a köveket. Tapintásra hideg volt és valódi!

Előre! Sietnie kellett tovább, hogy esélye maradjon fejezni, amit elképzelt (kétségtelenül naivan), arra ami a szabadulást jelentheti számára; azok felé az árnyékok felé, amelyek talán harminc lépésnyire voltak tőle, vagy talán kicsit távolabb. Újra csúszni kezdett kezein és térdein, hogy elviselje az út kimerítő fájdalmait, és nemsokára bent is volt a szörnyű folyosó sötét szakaszán.

Egyszer csak a szerencsétlen ember azt a metsző, hideg szelet érezte a jelzőkövekbe kapaszkodó kezein, amely a félhomályos folyosó végén nyíló kis ajtó felől fújt. Ó Istenem, ha ez ajtó a külső világra nyílna! A szegény rab egész lényét átjárta valamiféle remény szédülete. A mindent elfedő homályban körbetapogatta az ajtót a tetejétől az aljáig... Nincs zár, és nincs retesz! Egy kilincs! Óvatosan felállt. A kilincset lenyomta; a ajtó csendben kinyitott előtte.

Halleluja! – mormolta a rabbi. Hatalmas sóhaj tört ki belőle, miközben kitekintett a küszöbön túl feltáruló világra. Új, eddig elfojtott érzések és gondolatok tolultak fel és kavarogtak elméjében-lelkében. Az ajtó gondozott kertekre nyílt, az éjszaka csillagai alatt – ahol ott várja a tavasz, a szabadság, az élet! S a kertből elérhetővé válik számára az a hegyláncokig nyúló szomszédos ország! „Azok kanyargó fehér vonalak, túl a horizonton. Ott várja őt a szabadság! Ó, repülni! Egész éjjel futhat azok alatt a citromerdők alatt, melyek illata szinte megrészegíti az embert. Egyszer jusson el a hegyek közé, és megmenekült.” Csak szívta magába azt a drága, szent levegőt; a szél felélénkítette, tüdeje szabadon lélegzett. Hallotta, szíve táguló dobbanásában, hogy Lázár, jöjj tovább! És hálát adott Istennek, aki megkönyörült rajta, aki kinyújtotta felé kezeit, s szemeit szédült eufóriában emelte az égbolt felé.

Aztán amikor látni vélte kezeinek árnyékait; érezte hogy azok az árnyék-karok körülveszik, összefonódnak előtte, és egy mellkas nyomódott vállaihoz. Egy magas figura volt, valóban, közvetlenül a háta mögött. Magabiztosan hajolt le, s a rabbi szemeit az alakra vetette. Úgy maradt zihálva, elképedve, bámuló szemekkel és nyáladzó szájjal, rémülten.

Rettenet! Maga a Főinkvizítor ölelte át csontos karjaival, a tiszteletre méltó Pedro Arbuez d’Espila, aki könnycseppekkel telt szemekkel úgy tekintett rá, mint egy jó pásztor, aki megtalálta elveszett bárányát.

A szikár, komor tiszteletes úgy ölelte át újra a szerencsétlen zsidót, mintha szíve forró szeretetét mellkasán keresztül akarná átadni a fogolynak. Kis idő múlva Aser Abarbanel rabbi szemhéjai remegni kezdtek lelke elfojtott fájdalmától Don Arbuez karjai között, miközben világossá vált számára, hogy e végzetes este minden lépése előre meg volt tervezve, meggyötört lelkének további, jól kiszámított kínzására alapozva, a Remény kínjaira! A Nagy Inkvizítor bánatosan tekintett áldozatára, s csípősen morajlottak fülében, égető leheletéből áradó szemrehányó szavak: – Hogyan! Gyermekem! Szenteste talán üdvözülhetnél... és akkor akarsz elhagyni minket?

Vitális Imre fordítása

1 Autodafé: nyilvános kivégzés

2 Quemadero: vérpad (máglya)